Tovább

Új, tiszta lappal:
http://szoviragok.blogspot.hu/

"Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy."

Tegnap elmentem megnézni a Csillagainkban a hiba c. könyv filmváltozatát. Aggódtam, hogy nem olyan lesz, mint amilyen érzéseket kiváltott belőlem a könyv, hogy csalódni fogok, főleg hogy még maga a könyv is elég friss élmény.

Nos, nem csalódtam. Annyi érzelem és gondolat van bennem, de képtelen vagyok őket megfogalmazni. Annyira szívbemarkolóan őszinte, és azt hiszem főleg nekünk V-vel, kicsit többet is jelent mint egy sírós romantikus film, mivel a rák már nem egy embert ragadott el a környezetünkből annyira könyörtelenül és fájdalmasan, ahogyan ebben a könyvben és filmben meg van írva.

Jó, hogy készült erről egy ilyen nyílt és ennyire befogadható mű, mert ezek az emberek igenis hősök, és ez a betegség az ami az embereknek végre végleg felnyitja a szemét, hogy az élet véget ér, és igenis megengedhetjük magunknak, hogy élvezzük. Hogy kimondjuk ami a szívünkben van, hogy összetörjünk, hogy fájjon (mert a fájdalom megköveteli, hogy érezzék), de hogy ne tagadjuk meg magunktól akár azt a jóleső érzést, amikor megbámuljuk a szép embereket vagy dolgokat. Hogy semmit sem kell elrejtenünk, semmit sem kell elnyomnunk magunkban. Mindennek helye van ebben a világban, és akárki akármit is gondol, az egyén célja legyen az, hogy boldog legyen. Attól függetlenül, hogy a környezete hogyan próbálja befolyásolni.

És ilyenkor történnek a csodák, hogy elkezdenek önmagadért szeretni.

Annyi igazság volt ebben a két órás filmben, és ebben a pár száz oldalas könyvben, hogy egy végtelen bejegyzéssel tudnám csak leírni.

Mindenképp ajánlott olvasmány, nekem felkerült a polcomra és a szívemben is elfoglalta a helyét.

mindegy

Megkérdezte miért fontam karba a kezem


Csak néztem rá, nem értettem mire gondol

Azt mondta sosem beszélt még úgy velem, hogy így tartottam volna a kezem

Azt mondtam ez hülyeség

Azt mondta mindegy



Fogalmam sincs hogyan összegezhetném a mostani helyzetet. Pont annyira kusza minden, hogy sehogy se tudjam igazán elmondani.
Sok dolog változik most az életemben, emberek jönnek-mennek, érzések jönnek, de nem mennek. És én is változom. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy minek a hatására, de talán mindennek. Mindennek ami most folyik, lett egy lenyomata rajtam, én pedig ezt elfogadom. Csak a környezetemből sokan nem.
Nem tudom pontosan, hogy mitől teszem függővé most a boldogságom. Valójában már most is boldog vagyok. Erőt érzek magamban. És bizalmat a képességeimben. Öntudatot.
Nem igazán érzek most hajlandóságot arra, hogy befolyásoljanak. És azt hiszem, aki mégis ezt próbálja, attól tökéletesen eltávolodom.
Fogalmam sincs mire lenne szükségem. Nem akarom elveszíteni az embereket, de valahogy mégsem félek a fájdalmától ha mégis. Piszkosul fájni fog, nagyon nehéz lesz, de élni fogok. Élni és érezni most a lényeg.

Elolvastam John Green Csillagainkban a hiba című könyvét.
Van benne valami művészi zsenialitás. Folyamatosan ezen jár az eszem.
Tipikus újraolvasós kategória.

Tökéletes

Egy hetes kényszerpihenőm alatt végre elolvastam az Illúziókat Richard Bachtól. Megint az az érzésem, hogy megvárta a könyv, amíg beérek hozzá, azt hiszem alkalmasabb pillanatban nem is kerülhetett volna a kezembe. Hajlamos vagyok arra, hogy egy igazán jó érzést, amit nagy nehézségek árán végre feltárok magamban, addig dédelgetem, míg semmit mondó, üres gondolat lesz és már nem képes nekem adni semmit. Ráébredtem, hogy megint azért nem érzem magam teljesnek, mert nem fejlődtem magamhoz képest. Úgy értem, a nyár óta rengeteget változtam. Akkor nem tudtam mit is akarok, nem tudtam például, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak majd a szakom kiválasztásánál, nem tudtam, hogy a barátságaim mennyire tudnak majd alkalmazkodni az új látásmódomhoz, nem tudtam hogyan alakul a jövőm, honnan is tudhattam volna. És a gondolataimat, a céljaimat és az érzéseimet az akkori legjobbnak vélt dolgokra összpontosítottam. De azóta eltelt több, mint fél év, és már egészen másképp van minden, egészen új oldalukat ismertem meg a dolgoknak, rengeteg új behatás ért, amik által talán pont abban lettem bizonytalan, amiben biztos voltam, és fordítva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldogtalan vagyok. De be kell látnom, és ezt már akkor is tudtam, amikor a nyáron összeszedtem magam, hogy már nem elég az, ami akkor volt. Már nem ennyire van szükségem, hogy felvidítson. Még mindig önmagam megtalálásán munkálkodom, de már kicsit sem ott tartok, mint akkor. Több kell, többre van szükségem, aprólékosabb és kidolgozottabb részletekre az életemben.
És most felmerül a bizonytalanság. Az érzés, amivel képtelen vagyok mit kezdeni, egyszerűen nem tudom kezelni. Rettentően próbálkozom, másképp akarom látni, sok szögből vizsgálom, hátha valami, a sok lehetőség közül végül a helyére kattan és kitölti azt az űrt, amit ez az érzés kelt bennem, de persze ez rendszerint nem sikerül.
Lassacskán megint kétségbe esem ezzel kapcsolatban, még mindig nem találom a megoldást rá, ez pedig minden alkalommal egyre inkább feszít és mar, de.. azt hiszem ennek most így kell lennie. Keresnem kell. Mindig lennie kell valaminek az életben, amihez több idő kell. Ami miatt magaddal kell törődnöd. Mindig kell egy probléma, ami miatt nem felejtesz el magadra figyelni. Azt hiszem, ez így működik.
Az utóbbi időben van, amiben olyan erős lettem mint még talán soha, van amiben pedig borzalmasan gyengének érzem magam. Persze, ezt nem feltétlenül hibának tekintem, sőt, talán kihívásnak magammal szemben? Nem, ez sem a megfelelő gondolat.
Nem tudom. Arra világított rá számomra az Illúziók, hogy semmit sem tudok. Úgy értem, az életem tökéletesen folyna a medrében, ha tudnék végre dönteni. Minden megadatik és elér hozzám, ha eldöntöm, hogy azt akarom. De amikor csak látszólag hitegetem magam és problémákat generálok, valójában nem tudom mi lenne a helyes. Sok mindenre igaz most ez, az életem különböző részeiből, de ha már csak a sulit tekintem, az is elég nagy probléma.
A félév óta, egyszerűen nem érdekel. Egy fikarcnyit sem hat meg az irodalmon kívül nagyjából semmi, nem tudom olyan oldalát látni, ami számomra felkeltené az érdeklődést. Csak azt érzem, és azt hiszem ez is ivódott mélyen a tudatomba, hogy felesleges. Felesleges ez az egész tizenöt oldalnyi kémia, amiért feszített tempóban tanulok és próbálkozok, egyrészt, mert nagy csalódás, amikor mégsem sikerül, annak ellenére, hogy erre pazaroltam az egész délutánom, másrészt egyáltalán nem érdekel, és semmi közöm hozzá. Semmi célom vele, semmi rációja annak, hogy afelett üljek, ahelyett, hogy épp fotóznék vagy egy újabb versen vagy novellán törném a fejem. Úgy érzem, bár képes lennék teljesíteni, szimplán nem akarom. Nem akarom, hogy a maradék gyerekkorom is azzal teljen el főleg, hogy olyan dolgokkal tömöm a fejem, amik csak fájdalmat meg stresszt váltanak ki belőlem. (Mert most ez is elkapott, hogy mindjárt tizennyolc vagyok, és a gimiből eddig a nagy szerelmen kívül csak a rengeteg tanulás maradt meg, meg az a sok stressz...) Nem erre akarok emlékezni. Nem arra, hogy mennyit sírtam az emelt matek fölött, ami még középszinten is sok számomra. Nem arra, hogy abban az időben, amikor ezeket tanulom, mennyi pozitív energiával teli dolgot tehetnék, ami számomra igazán fontos. Hogy mennyivel jobban érezném magam és élvezném az életet, ha nem folyton a hibáim kijavítgatásán kéne fáradoznom, hanem azt kéne fejlesztenem, amit imádok és tehetséges vagyok benne.
A másik dolog a jegyek. Őszintén, érthetetlennek tartom, hogy valakit ezek alapján ítéljenek meg. Annyi mindentől függhet a dolog: tanártól, a tanár viszonyulásától hozzád, hogy milyen napod van, hogy milyen behatások értek, a többi jegyedtől... Ez nem egy reális kép!
Ahelyett, hogy az embert támogatnák és észrevennék, hogy igenis, van benne valami különleges, egyszerűen elnyomják azzal, hogy "de ebből meg ebből nem vagy elég jó". Ezért a gyerek ráfekszik arra, ami nem megy neki, hogy minden idejét azzal töltse, amit nem szeret. Ezért boldogtalanná válik és nem lesz sikerélménye. De az eredmény végül kitűnő: kitűnően ugyanolyanná vált, mint mindenki más. Semmiből sem kiemelkedően jó, mindenből ugyanolyan tökéletes.
Tökéletes. Van ennek a szónak egyáltalán bármi értelme? Le tudná valaki írni, hogy az milyen is? Nyessük csak le az összes különféle színű virágot meg ágakat minden fáról, hogy mindegyik ugyanolyan hibátlan csonk legyen. Gyönyörű erdőink lennének, meg hangulatos tavasz. Szép jövő felé tart a világ, nemde?
Bár többen lennénk, akik szembe mernek menni az árral.

Légy önmagad, ne egy tökéletes másolat.

Művészekta

Még mindig hiszem, hogy aminek jönnie kell, az jön és aminek el kell múlnia, az elmúlik. Nem hiába változik az élet, most talán új szakasz jön ismét és én szeretnék készen állni. Készen, tárt karokkal fogadni mindazt a jót, amit hoz, mindazt a tanulnivalót, nehézséget, szépséget, gyönyört és fájdalmat, amit magában hordoz. Élni akarok. Nem úgy, mint egy ember a tömegben, aki nap mint nap ugyanazzal néz szembe. Aki csak megy az utcán és nem veszi észre, hogy most épp süt a nap felette, vagy esik. Az az ember akarok lenni, aki őszinte, teljen szívvel fürdik a nap meleg sugaraiban, akinek valami megmagyarázhatatlan fény csillog a szemében, valami olyan mosoly ül az arcán, ami belülről fakad. Szeretnék az a lány lenni, aki ilyen szempontból nyitott könyv. Nem akarom rejteni ha boldog vagyok. Sem ha szomorú. Ha esik, akkor sírni, tombolni, harcolni és ordítani. Őrült vággyal és elszántsággal, hittel és reménnyel élni az életet, ha lehet még naivan is.
A napokban a fotóimmal és az írással vagyok elfoglalva. A kis kék füzetembe gyűjtöm minden kreatív gondolatom, minden érzelmem és alkotásom. A másik társam pedig a fényképező, ha szavak nélkül akarok beszélni a pillanatról.
Az a lány vagyok, aki bár csendben van, a fejében a világ legszélesebb skáláján fordulnak elő a gondolatok. Akinek mindenről van egy hátulról megközelített, más szemszögből szemügyre vett gondolata. Aki minden olyan emberre áhítattal és érdeklődéssel néz, aki egy más világot fest le előtte arról, amiben él. Aki bármit megtesz azokért, akiket igazán szeret. Aki tud szeretni és szeretik. Aki őszintén hisz még a művészet erejében, és ezt kész is megmutatni a világnak. Kész arra, hogy megosszon. Hogy valamit kiváltson az emberekből, legyen az rossz vagy jó. Hogy arra az egy pillanatra, csak arra az egyre, az az ember valóban a mostban legyen. Hogy éljen a pillanatban, mert sosem jön el újra.
Itt vagyok.

A képet én készítettem, a többi fotómat megtaláljátok a bal oldali menüsáv Távoli menüpontjában.