Művészekta

Még mindig hiszem, hogy aminek jönnie kell, az jön és aminek el kell múlnia, az elmúlik. Nem hiába változik az élet, most talán új szakasz jön ismét és én szeretnék készen állni. Készen, tárt karokkal fogadni mindazt a jót, amit hoz, mindazt a tanulnivalót, nehézséget, szépséget, gyönyört és fájdalmat, amit magában hordoz. Élni akarok. Nem úgy, mint egy ember a tömegben, aki nap mint nap ugyanazzal néz szembe. Aki csak megy az utcán és nem veszi észre, hogy most épp süt a nap felette, vagy esik. Az az ember akarok lenni, aki őszinte, teljen szívvel fürdik a nap meleg sugaraiban, akinek valami megmagyarázhatatlan fény csillog a szemében, valami olyan mosoly ül az arcán, ami belülről fakad. Szeretnék az a lány lenni, aki ilyen szempontból nyitott könyv. Nem akarom rejteni ha boldog vagyok. Sem ha szomorú. Ha esik, akkor sírni, tombolni, harcolni és ordítani. Őrült vággyal és elszántsággal, hittel és reménnyel élni az életet, ha lehet még naivan is.
A napokban a fotóimmal és az írással vagyok elfoglalva. A kis kék füzetembe gyűjtöm minden kreatív gondolatom, minden érzelmem és alkotásom. A másik társam pedig a fényképező, ha szavak nélkül akarok beszélni a pillanatról.
Az a lány vagyok, aki bár csendben van, a fejében a világ legszélesebb skáláján fordulnak elő a gondolatok. Akinek mindenről van egy hátulról megközelített, más szemszögből szemügyre vett gondolata. Aki minden olyan emberre áhítattal és érdeklődéssel néz, aki egy más világot fest le előtte arról, amiben él. Aki bármit megtesz azokért, akiket igazán szeret. Aki tud szeretni és szeretik. Aki őszintén hisz még a művészet erejében, és ezt kész is megmutatni a világnak. Kész arra, hogy megosszon. Hogy valamit kiváltson az emberekből, legyen az rossz vagy jó. Hogy arra az egy pillanatra, csak arra az egyre, az az ember valóban a mostban legyen. Hogy éljen a pillanatban, mert sosem jön el újra.
Itt vagyok.

A képet én készítettem, a többi fotómat megtaláljátok a bal oldali menüsáv Távoli menüpontjában.