Tökéletes

Egy hetes kényszerpihenőm alatt végre elolvastam az Illúziókat Richard Bachtól. Megint az az érzésem, hogy megvárta a könyv, amíg beérek hozzá, azt hiszem alkalmasabb pillanatban nem is kerülhetett volna a kezembe. Hajlamos vagyok arra, hogy egy igazán jó érzést, amit nagy nehézségek árán végre feltárok magamban, addig dédelgetem, míg semmit mondó, üres gondolat lesz és már nem képes nekem adni semmit. Ráébredtem, hogy megint azért nem érzem magam teljesnek, mert nem fejlődtem magamhoz képest. Úgy értem, a nyár óta rengeteget változtam. Akkor nem tudtam mit is akarok, nem tudtam például, hogy az eszemre vagy a szívemre hallgassak majd a szakom kiválasztásánál, nem tudtam, hogy a barátságaim mennyire tudnak majd alkalmazkodni az új látásmódomhoz, nem tudtam hogyan alakul a jövőm, honnan is tudhattam volna. És a gondolataimat, a céljaimat és az érzéseimet az akkori legjobbnak vélt dolgokra összpontosítottam. De azóta eltelt több, mint fél év, és már egészen másképp van minden, egészen új oldalukat ismertem meg a dolgoknak, rengeteg új behatás ért, amik által talán pont abban lettem bizonytalan, amiben biztos voltam, és fordítva. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldogtalan vagyok. De be kell látnom, és ezt már akkor is tudtam, amikor a nyáron összeszedtem magam, hogy már nem elég az, ami akkor volt. Már nem ennyire van szükségem, hogy felvidítson. Még mindig önmagam megtalálásán munkálkodom, de már kicsit sem ott tartok, mint akkor. Több kell, többre van szükségem, aprólékosabb és kidolgozottabb részletekre az életemben.
És most felmerül a bizonytalanság. Az érzés, amivel képtelen vagyok mit kezdeni, egyszerűen nem tudom kezelni. Rettentően próbálkozom, másképp akarom látni, sok szögből vizsgálom, hátha valami, a sok lehetőség közül végül a helyére kattan és kitölti azt az űrt, amit ez az érzés kelt bennem, de persze ez rendszerint nem sikerül.
Lassacskán megint kétségbe esem ezzel kapcsolatban, még mindig nem találom a megoldást rá, ez pedig minden alkalommal egyre inkább feszít és mar, de.. azt hiszem ennek most így kell lennie. Keresnem kell. Mindig lennie kell valaminek az életben, amihez több idő kell. Ami miatt magaddal kell törődnöd. Mindig kell egy probléma, ami miatt nem felejtesz el magadra figyelni. Azt hiszem, ez így működik.
Az utóbbi időben van, amiben olyan erős lettem mint még talán soha, van amiben pedig borzalmasan gyengének érzem magam. Persze, ezt nem feltétlenül hibának tekintem, sőt, talán kihívásnak magammal szemben? Nem, ez sem a megfelelő gondolat.
Nem tudom. Arra világított rá számomra az Illúziók, hogy semmit sem tudok. Úgy értem, az életem tökéletesen folyna a medrében, ha tudnék végre dönteni. Minden megadatik és elér hozzám, ha eldöntöm, hogy azt akarom. De amikor csak látszólag hitegetem magam és problémákat generálok, valójában nem tudom mi lenne a helyes. Sok mindenre igaz most ez, az életem különböző részeiből, de ha már csak a sulit tekintem, az is elég nagy probléma.
A félév óta, egyszerűen nem érdekel. Egy fikarcnyit sem hat meg az irodalmon kívül nagyjából semmi, nem tudom olyan oldalát látni, ami számomra felkeltené az érdeklődést. Csak azt érzem, és azt hiszem ez is ivódott mélyen a tudatomba, hogy felesleges. Felesleges ez az egész tizenöt oldalnyi kémia, amiért feszített tempóban tanulok és próbálkozok, egyrészt, mert nagy csalódás, amikor mégsem sikerül, annak ellenére, hogy erre pazaroltam az egész délutánom, másrészt egyáltalán nem érdekel, és semmi közöm hozzá. Semmi célom vele, semmi rációja annak, hogy afelett üljek, ahelyett, hogy épp fotóznék vagy egy újabb versen vagy novellán törném a fejem. Úgy érzem, bár képes lennék teljesíteni, szimplán nem akarom. Nem akarom, hogy a maradék gyerekkorom is azzal teljen el főleg, hogy olyan dolgokkal tömöm a fejem, amik csak fájdalmat meg stresszt váltanak ki belőlem. (Mert most ez is elkapott, hogy mindjárt tizennyolc vagyok, és a gimiből eddig a nagy szerelmen kívül csak a rengeteg tanulás maradt meg, meg az a sok stressz...) Nem erre akarok emlékezni. Nem arra, hogy mennyit sírtam az emelt matek fölött, ami még középszinten is sok számomra. Nem arra, hogy abban az időben, amikor ezeket tanulom, mennyi pozitív energiával teli dolgot tehetnék, ami számomra igazán fontos. Hogy mennyivel jobban érezném magam és élvezném az életet, ha nem folyton a hibáim kijavítgatásán kéne fáradoznom, hanem azt kéne fejlesztenem, amit imádok és tehetséges vagyok benne.
A másik dolog a jegyek. Őszintén, érthetetlennek tartom, hogy valakit ezek alapján ítéljenek meg. Annyi mindentől függhet a dolog: tanártól, a tanár viszonyulásától hozzád, hogy milyen napod van, hogy milyen behatások értek, a többi jegyedtől... Ez nem egy reális kép!
Ahelyett, hogy az embert támogatnák és észrevennék, hogy igenis, van benne valami különleges, egyszerűen elnyomják azzal, hogy "de ebből meg ebből nem vagy elég jó". Ezért a gyerek ráfekszik arra, ami nem megy neki, hogy minden idejét azzal töltse, amit nem szeret. Ezért boldogtalanná válik és nem lesz sikerélménye. De az eredmény végül kitűnő: kitűnően ugyanolyanná vált, mint mindenki más. Semmiből sem kiemelkedően jó, mindenből ugyanolyan tökéletes.
Tökéletes. Van ennek a szónak egyáltalán bármi értelme? Le tudná valaki írni, hogy az milyen is? Nyessük csak le az összes különféle színű virágot meg ágakat minden fáról, hogy mindegyik ugyanolyan hibátlan csonk legyen. Gyönyörű erdőink lennének, meg hangulatos tavasz. Szép jövő felé tart a világ, nemde?
Bár többen lennénk, akik szembe mernek menni az árral.

Légy önmagad, ne egy tökéletes másolat.