"Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy."

Tegnap elmentem megnézni a Csillagainkban a hiba c. könyv filmváltozatát. Aggódtam, hogy nem olyan lesz, mint amilyen érzéseket kiváltott belőlem a könyv, hogy csalódni fogok, főleg hogy még maga a könyv is elég friss élmény.

Nos, nem csalódtam. Annyi érzelem és gondolat van bennem, de képtelen vagyok őket megfogalmazni. Annyira szívbemarkolóan őszinte, és azt hiszem főleg nekünk V-vel, kicsit többet is jelent mint egy sírós romantikus film, mivel a rák már nem egy embert ragadott el a környezetünkből annyira könyörtelenül és fájdalmasan, ahogyan ebben a könyvben és filmben meg van írva.

Jó, hogy készült erről egy ilyen nyílt és ennyire befogadható mű, mert ezek az emberek igenis hősök, és ez a betegség az ami az embereknek végre végleg felnyitja a szemét, hogy az élet véget ér, és igenis megengedhetjük magunknak, hogy élvezzük. Hogy kimondjuk ami a szívünkben van, hogy összetörjünk, hogy fájjon (mert a fájdalom megköveteli, hogy érezzék), de hogy ne tagadjuk meg magunktól akár azt a jóleső érzést, amikor megbámuljuk a szép embereket vagy dolgokat. Hogy semmit sem kell elrejtenünk, semmit sem kell elnyomnunk magunkban. Mindennek helye van ebben a világban, és akárki akármit is gondol, az egyén célja legyen az, hogy boldog legyen. Attól függetlenül, hogy a környezete hogyan próbálja befolyásolni.

És ilyenkor történnek a csodák, hogy elkezdenek önmagadért szeretni.

Annyi igazság volt ebben a két órás filmben, és ebben a pár száz oldalas könyvben, hogy egy végtelen bejegyzéssel tudnám csak leírni.

Mindenképp ajánlott olvasmány, nekem felkerült a polcomra és a szívemben is elfoglalta a helyét.