dismay

Mostanság elég sokszor megdöbbenek. Bár ezekbe a döbbenetekbe rossz dolgok is közrejátszanak, de határozottan állíthatom, hogy legalább annyi jó momentum is. Ha nagyon próbálkozom és felülemelkedek ezen az őrületen, ami most körülöttem van, rá kell jönnöm, hogy a boldogság és a tanulmányaim, kapcsolatok és önértékelési mutatóim felfelé ívelő tendenciát mutatnak. Bár nem könnyű természetesen most sem, és már igazán szeretnék egy kis időt magamra is fordítani, mint például eljutni a kozmetikushoz, mert úgy nézek ki, mint egy jeti, vagy elmenni a karácsonyi vásárba a városba, mert már csak két hétig lesz. Jó lenne nem csak a szobámban érezni, hogy jön a karácsony, mert azt már igazán hangulatosan kidíszítettem, hanem elmenni forrócsokizni vagy forralt borozni, végre időt szakítani arra, hogy egyáltalán átgondoljam kinek mit szeretnék adni az ünnepekkor. Bár lenne időm, hogy vehessek magamnak egy-két pulóvert vagy sapkát, meg idő arra, hogy beszélgethessek az emberekkel akikre nem szánok eleget az életemből. De jelen helyzetemben sajnos tényleg nincs erre egyetlen pillanatom sem. Nem tudok előre tervezni, mert ez a félévi őrület ismételten elszakít mindentől és kénytelen vagyok a könyveknek szentelni magam, és ez az egész egyszerűen rákényszerít, hogy a legfőbb célom az legyen, hogy jó jegyeim legyenek, nem pedig az, hogy boldogan vágjak neki az ünnepeknek, nem egy stressztől zombivá vált idegroncsként.
Természetesen azért más a helyzet mint tavaly, bár a hajtás ugyanaz. Azonban kézzel fogható és hallható eredményét látom a lelki fejlődésemnek, hiszek még mindig elég jól bírom ezt az egészet, jól érzem magam és emellett a jegyeimmel is elégedett vagyok, vagy jobban mondva, ha azokkal nem is, magammal teljes mértékben. Tökéletesen járom azt az utat és taposom az ösvényt, amit elterveztem és a tőlem telhető és elvárható eredmények legjobbjait hozom. Persze kitűnő nem leszek, de már nem is ez a legfőbb célom. Végre mozdultam előre, elindultam ezen a pályázaton, megnyertem, ezért pedig rengeteg dicséretet és támogatást kapok, épp annyit, amennyire szükségem van ahhoz, hogy elég erőt gyűjtsek és tovább folytassam. Felkértek a karácsonyi műsorba is, bár nem vállaltam nagy szerepet, de a tanárok is kezdenek megismerni és ez egyfajta ígéret számomra. Hogy nem csak járok oda, a lila falak közé, hanem fontos építőköve, vagy legalábbis kezdeti, de remélhetőleg fontos építőköve leszek az iskola hírnevének és persze elismernek majd azért, ami a szenvedélyem és ami boldoggá tesz.
Rájöttem, hogy megvalósítható, hogy olyan munkát végezzek, amiből meg is tudok élni  és szeretem is. Létezik ilyen. Nehéz elérni, rögös az út, de nagyon sokaknak sikerül, és én miért ne lehetnék köztük? Azt hiszem igenis van bennem elég ambíció és elszántság, hogy véghezvigyem, amit elterveztem és ami a szívemhez közel áll. Mindig is meg kellett küzdenem szinte mindenért, úgy érzem ez csak egy újabb akadály, amit meg kell ugranom. Én pedig nem vagyok tapasztalatok híján, hogy ez ne sikerülhetne.
Tehát mostanában nem csak az álmaim kerültek közelebb hozzám, hanem az emberek is úgy érzem, ha kicsit is, de büszkék arra hogy ott vagyok és csinálom amit csinálok. Emellett a próbanyelvvizsgám is sikeres volt, sőt, megkérdeztek nem e kezdtem el külön tanárhoz járni, mert annyit fejlődtem. Pedig esküszöm, semmit sem tettem érte. Hirtelen minden olyan pihekönnyűnek tűnik, minden csak karnyújtásnyira van tőlem, és úgy érzem, mintha csak rá kéne mutatnom mit is szeretnék, és nem sokkal később megadatik a lehetőség, hogy megszerezzem.
Etalonnak nevezték a történelem dolgozatom. Persze pont ekkor nem voltam ott órán, de akkor is. Én? Etalon?
Még a közgé dolgozatom is hibátlan lett. Én meg a közgé? Komolyan?
Kicsit mintha egy fordított dimenzióba kerültem volna. Beszélnek rólam a szakkörön az újság miatt, hirtelen követendőnek neveznek és úgy érzem valóban jelentek valamit. Nos tavaly ilyenkor mindennek csak az ellentéte volt elmondható rólam.
És ezért nem tudok elégszer köszönetet mondani. Mindannak, ami elvezetett idáig. Embereknek, befolyásoknak, döntéseknek és betegségeknek, mindannak ami ráébresztett hogy mit is kell tennem. Végre úgy érzem hogy megérdemlem, hogy ott legyek ahol vagyok, hogy a kritikákon csak elmosolyodjak és hasznomra fordítsam, hogy ha  az emberek irigyek vagy bántanak, azt megértsem és ne forduljak én is ellenük. Egyszóval hálás vagyok azért, hogy most itt lehetek. Hogy itt tarthatok és, hogy végre ilyen erős vagyok.
Mert azt hiszem ez az igazi erő. Nem az, amikor sírsz, nem az, amikor elfojtod magadban a bánatot, hogy ne lássák, hanem az, amikor táplálkozol a bánatból és képes vagy ebből a rengeteg negatív élményből olyan erőt kovácsolni magadban, amely magasabbra visz az életedben, mint ameddig valaha is jutottál.