Nem baj, ha néha rossz

Őszinte akarok lenni. Őszinte, mert sokszor elkap az az érzés, hogyha nincs is rendben valami, akkor arról nem veszek tudomást és folytatom a minden rendben van életet, ezzel pedig hazudok magamnak és hazudok másoknak is. Azért teszem, mert úgy érzem, ha nem mutatom, ha nem mondom ki, nem létezik. De az igazság az, hogy itt van. Hogy megint érzem, hogy nehezebb, hogy megtalálnak az ártó gondolatok, hogy fáj a szívem, hogy kifogyok az erőből. Hirtelen megint többet várok el magamtól, hajcsárnak érzem magam némileg, pedig nem akarom.
Néha azt érzem, hogy a saját gondolataimmal küzdök. Hogy gondolok és érzek valamit, úgy érzem az az igazság, de el akarom űzni és bebeszélni magamnak valami hasznosabbat. Minden ártó gondolatot ki akarok kergetni a fejemből, és van hogy napokig szenvedek, napokig kergetőzök és csapongok a súlyos gondolatok tömegében, olyan dolgokban, amikre nem akarok gondolni, amit nem akarok forgatni a fejemben, de képtelen vagyok elkapni. Egyszerűen nem tűnik el, folyton úgy érzem, mintha a magam rabja lennék, egy idő után képes lennék becsavarodni.
Rájöttem, hogy a felépülés nem egyszer történik meg. Hogy ez nem olyan dolog, mint amikor az emberek azt mondják, hogy fogom a régit, beadom a szakértőhöz, aztán "jobb, mint az új". Ez az állapot változik, az ember változik, újabb és újabb nehézségekkel kerül szembe, és az, hogy elindul egy úton, az csak egyetlen lépés. A felépülés (fel-épülés) hosszú folyamat. Egész életen át tart talán, talán minden nap meg kell küzdenünk azért, hogy fejlődhessünk. De erősnek kell maradni.
Nem vagyok tökéletes. Nem is akarok az lenni, és nem is lennék rá képes. Rengeteget változtam, tavaly ilyenkor egyáltalán nem ez az ember voltam, mint most, de nehéz. A mai napig nehéz önmagam lenni. Nehéz szeretni, nehéz elfogadni hogy szeretnek, nehéz elhinni, hogy érdemes vagyok, hogy van dolgom itt. Nehéz hasznosnak éreznem magam és elérnem a boldogságot, de minden áldott nap küzdök érte és amíg élek nem fogom feladni.
Könnyen esem abba a hibába, hogy bántom magam, miközben észre sem veszem. Jobban érdekel az, hogy a környezetemben mit látok, mint ami bennem van. Ez persze a legrosszabb módszer. Hogyan is tudnál megfelelni az elvárásoknak (egyáltalán kell-e, megfelelni ezeknek), ha még önmagad sem érzed elég jónak?
Annyi kétely van bennem, kérdések és útkeresés, némi bizonytalanság, csak már nem olyan mértékben, mint régen.
Nem baj, ha néha rossz. Kell azért, hogy tovább fejlődjünk. Ez is hozzánk tartozik. Mert senki sem tökéletes. Csak fel kell tudni állni. Erőt kell belőle kovácsolni. Csakis így léphetsz előre azon a hosszú úton, amin elindultál.