Tizenöt perc

Léteznie kell egy olyan világnak, ami teljesen ellentétes azzal, ahol élünk. Ahol minden rossz jó, és minden jó rossz. Vajon végül ugyanolyanokká válnánk, mint ebben a világban? Vagy ebben a világban több a jó?
Az életem folyik a medrében, néha háborog mint a tenger, ki-kiönt, néha szeretnék belőle valami távoli helyre menekülni, ahol végre sikerül kiadnom magamból a rossz érzéseket, de mégis csak telnek a napok, én pedig nem tudok sírni.
Tudod milyen sírni? Amikor a könnyekkel kiadod a lelked bánatát. Érezni, hogy minden egyes rettegéssel teli gondolat és érzés amit érzel, minden negatív töltet amit magadba szívtál a nap folyamán, minden egyes bántó szó és az életed nehézkes vánszorgása, mind képes kitörni belőled mindössze tíz perc alatt. Hogy a tested képes megszabadulni ettől a tehertől. Amikor néhány összegyűrt zsebkendőben kidobhatod az egészet, és a megnyugvás, ami aztán uralja a tested. Az a fáradt csendes öt perc, amit aztán új gondolatokkal töltesz meg, a továbblépés gondolataival. Te tudsz sírni?
Én tudtam. Ma pedig már nem tudok. Hullik néhány  a bántó szavakért, csak úgy néha, hogy észre sem veszem. Zuhan egy-kettő a kimerültség miatt, régi emlékek miatt, régi érzések miatt. De nem segít. Nincs megkönnyebbülés, nincs újra kezdés, nincs továbblépés. Nem tudok sírni. Nincs tíz perc.

Gyászoljunk néma egy perccel a tizenöt percemért.