Most jutott eszembe, hogy ma van a dédim halálának az évfordulója. Még mindig elég fájó visszagondolnom az estére, amikor megtudtam hogy nem láthatom többé, és arra a hétvégére, amikor egy szót sem szóltam, csak ültem és próbáltam megérteni, hogy vele sem lehetek többé. Mostanában sokat szerepelt az álmaimban, ahhoz képest, hogy ezidáig szinte alig, csak a halálát követő pár napban álmodtam vele. Nem tudom miért hiányzik most ennyire, vagy miért foglalkoztatja ennyire a tudatalattim, de néhány álom után annyira jól esne megint befutni hozzá azon a zöld kapun a tulipánokkal szegélyezett betonúton, le egészen a zöldre festett garázsajtóig, ami mellett valahogy mindig nőtt egy hatalmas sárgásfehér őszirózsa, befutni a kertbe, megnézni Bobi házát, sóskát enni nyersen, vagy büszkét vagy málnát. Látni a rögtönzött homokozóm, vagy a nagy kék hordót, amibe belegyűlt a csatornából az esővíz. Szeretnék fellépdelni azokon a lépcsőkön a bejáratig, és a kezemet végighúzni a pergő kék festékű, zöldes korláton, aztán megállni az ajtó előtt, megnézni a szőlőket amik a szemem előtt lógnak sorjában, majd mint valami alagútban bevezetnek a kertbe. Belépni a fehér ajtón a konyhába, a régi linóleumra, ami itt-ott már feljött, az ujjaimmal megérinteni a kredenc ajtaját, ránézni az apró szellőzőre a szemközti falon, megfogni a régi terítőt, vagy csak látni azt a régi narancs színű szekrényt meg a faasztalt a székkel. Végigfutnék a házon, aminek az emléke most is annyira bennem él, mintha tegnap jártam volna ott utoljára, pedig már vagy nyolc éve... És átölelni dédit, a szürkés pulcsiját, érezni az illatát. Az álmomban még mindig kisebb voltam nála és lábujjhegyre kellett állnom... De az a szeretetteljes szempár és és az őszes kopaszodó fej mind arra emlékeztetnek, hogy mennyire is hiányzik, mennyire sokat is jelentett nekem, és hogy úgy szeretett mint ahogy egy ember képes szeretni. És hogy mennyire hálás vagyok ezért.
Talán most hiányzik a legjobban, hogy elmenekülhessek hozzá ha kicsit elegem van mindenből, fel a hegyre, csak ketten és csak lenni és nevetni, mesélni, kertészkedni, nézni az óvodában kukoricamagból tejfölös dobozba elültetett, aztán az oda átköltöztetett kukoricám, ami aztán nagyobbra nőtt mint én. És csak tudni hogy jó helyen vagyok, és hogy minden rendben.
Mennyire régen történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése