nature

Rövidek a bejegyzéseim, rövidülnek a gondolatok.

Saját kép

Ez a hosszú hétvége már úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér. Teljesen szétestem az elmúlt hetekben, nem csak lelkiekben, de fizikailag is eléggé megtörtem. Mikor végre eljött a péntek és elmaradt az ötödik és a hatodik óránk az ünnepség miatt, alig vártam hogy végre hazaérjek. Ennek ellenére persze azóta sem pihentem, vagy csak igazán kicsit. Eleve a párommal voltam pénteken, együtt jöttünk haza, és a sajgó lábaim a magassarkú gyötrelmei után nem nagyon akarták engedni, hogy a tervezett sétát is megtegyük még Egerben. Szóval itthon maradtunk, és kicsit együtt voltunk. De valahogy nem sikerült annyira az összehangolódás, mint máskor. Valószínűleg ez leginkább miattam volt, meg a múlt hét miatt. Ezek voltak a legnehezebb napjaim már jó ideje és sajnos sikerült, hogy kihatással legyen a kapcsolatunkra is. Aztán végül is túllendültünk rajta, nálam aludt, és jó érzés volt végre a karjaiban lenni, főleg mert hét közben eléggé nélkülöznünk kell egymást és ezért már hiányzott is nagyon. Aztán másnap együtt bementünk busszal Egerbe miután felkeltünk, ott a buszpályaudvaron fájó búcsút vettünk, ő ment Hevesre én meg tovább Felsőtárkányba.
Tavaly biztosan említettem, hogy menni akartunk Lilivel bálba, de végül is nem jött össze. Hát most igen. Szóval elmentem hozzá, röpke egy és fél óra alatt Andornakról ki is jutottam oda. Aztán kisminkelt, felöltöztünk szép ruhába, megcsináltuk a hajunkat meg minden és elmentünk a bálba. Volt vacsora, meg foglalt asztalunk, egész éjszaka táncoltunk élőzenére, mulatóstól kezdve retro számokon át minden volt. Aztán végül fél négykor értünk haza, szanaszét szakadt a harisnyám mert már nem bírtam a magassarkúban és mezítláb táncoltam. Négykor jutottunk ágyba. Aztán másnap miután felkeltünk és megebédeltünk elindultunk túrázni. Rendesen szokásunkká vált már tavaly óta, hogy a lovastanyához közeli erdőbe kijárunk és beszélgetünk énekelünk meg járunk egy nagyot. Tényleg olyan nagy energiával tudja feltölteni ez az egész az embert, hogy nem is gondolnám. A természet közelsége, meg maga a séta és az hogy kibeszélhetünk mindent, amit csak akarunk mert nem fognak megzavarni és félbeszakítani. A friss levegő meg a színes őszi fák, az avar és az alatta megbúvó apró bogarak, gombák, aztán a fák között átsütő nap, mind olyan élményt nyújtanak, ami egy városi embert annyira fel tud tölteni. Hihetetlen mennyire sokat tud jelenteni, ha az ember kiszakadhat a hétköznapokból és kicsit természetközelben lehet. És rácsodálkozom arra, hogy mennyi boldogsággal tud eltölteni az erdő fáinak látványa, a kis ösvények, a naplemente a határon a vöröses égboltjával, az a tizenhat repülő amely egyszerre szelte át az eget felettünk, a dombok látványa ami előttünk volt, és az a kis falu, ami oda épült a völgybe. Az egésznek olyan hangulata van, hogy valami egészen megmagyarázhatatlan oldalról lopja be magát a szívembe, hogy észre sem veszem.
Mikor tegnap hazaértem, azt hittem összedőlök. Még este beszélgettem a barátommal, aztán hajnali egykor mentem el aludni. Mára tanulást terveztem, de ez az elcsúsztatott "vasárnapi" hétfői közös ebéd a családdal annyi elvette a maradék energiám is, hogy ma délután jobbára csak a gép előtt punnyadtam, kicsit változtattam a blog kinézetén, zenét hallgattam ettem és csak voltam. Így szimplán. Mert jól esik kicsit csak ennyit csinálni. Lenni, és nem foglalkozni azzal, hogy mi volt a múltban, aminek most iszod meg a levét, mi lesz a jövőben amitől félhetsz és végképp hogy mit kéne jelen pillanatban csinálnod, amihez sem lelki sem fizikai erőd nincs. Hogy miért? Hát csak úgy.