everything's gonna be alright

Rég tanulnom kéne, mindegy.

Most voltak a suliban a diáknapok. Sikerül egyre jobban belátnom, hogy talán tényleg az első év a legjobb a gimnáziumban, utána már sosem lesz ugyanolyan. Év elején furcsa volt, hogy eltűntek a megszokott emberek, több lett a kicsi, kevesebb a nagy. Aztán hogy bejött ez a rengeteg tantárgy, a diáknapokat is valahogy jobban élveztem tavaly, lehet azért mert az újdonság élményével hatott. Persze ez nem baj, tök normális a dolog, minden megy előre csak olyan rossz érzés szembesülni ezzel, hogy én úgy lennék még gólya.
Tegnap találkoztam V-vel. Sétáltunk a városban és nosztalgiáztunk. Vele mindig amilyen ritkán találkozom, annyira jól érzem magam. Jól esik a tudat, hogy az idő nem változtat azon, hogy milyen jókat tudunk beszélgetni. Meg hát a közös emlékek ugye nem vesznek el.
Mióta csak úgy megvettem a Berente Ágis Álmoskönyvem, emlékszem az álmaimra és sok dologra választ kaptam. Meg persze meg is lepődtem nem egy dolgon. Mióta tudatosan figyelek arra, hogy mik szerepelnek az álmaimban, sokkal erősebben megmaradnak bennem az emlékek róla és az általa kiváltott érzések. Ezért is keltem sírva egyik reggel, rég volt ilyen, és kiderült hogy a viszonylagos rémálmom tulajdonképpen pozitív hatású lesz az életemre nézve, vagy épp pozitív hatású most rám.
Annyi mindenről nem tudunk.

*a kép saját