Szembetalálkoztam vele az utcán. Szemében valami borús, könnyed őszi láng égett, közben a nyár dalát énekelte. Lágy pír égett az arcán, nem azért mert bárkiért is oly hevesen epekedett abban a pillanatban, de még csak nem is az októberi hideg miatt, hiszen nem is volt hideg. Lágy tavaszias szél lobogtatta a haját, őszi csönd vette körül, és csak néhány gesztenyekoppanás szakította meg ezt hangtalanságot az aszfalton. Ilyen volt az arca. Piros láng égett mindkét járomcsontján, mintha kifújta volna a szél. Szemével az aszfaltot fürkészte, minden lépését, amit a barna színű cipőjével megtett az elefántcsont színű fűzőjével együtt, megnehezítette a tudat. Hosszú szempillái sátrat vontak a gondolatoktól kavargó világos szempár felé, pupilláját átölelte a nap, írisze szürkén csillogott. Füle mögé túrta "rövid" haját, majd mosolyogva befordult az egyik utcába, ahol már nem voltak kutyák, ahonnan nem kellett visszafordulnia, elindult a temető felé a szivárvány levelek között, odébb rúgott néhány kavicsot, és beletörődött, hogy már semmi sem olyan.
Szerettem ezt a lányt. Aztán intettem neki, és hazaindultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése