i want to say something..

"Most, hogy így elszállt az idő kimerem jelenteni,hogy ami nem ölt meg,az sosem tett erősebbé."

Kedden megígértem magamnak, hogy soha többé nem akarok senkinek sem panaszkodni az életemmel kapcsolatban. Mert igazából mindent megkaptam, ami meg kellett volna hogy kapjak. Tapasztalásokat, fájdalmat és elvesztést, amitől erősebb lettem és képes vagyok kezelni a helyzeteket; tudást; családot, még ha csonka is; barátokat; kapcsolatot; és mindent, amit egy tizenhat éves lány elvárhat, azt megkaptam. És a legfontosabb: egészséget.
Nem szeretnék erről sokat írni, borzasztóan gyűlölöm egyébként ezt az online társadalmat, hogy az ember még a részvétét is facebookon osztja meg az érintettekkel. Nekem ettől felfordul a gyomrom. Én úgy érzem inkább gyászolom magamban, minthogy a világ elintézze az embert -aki több mint egy évet küzdött a gyilkos kórral- egy ctrl+C, ctrl+V-vel, hogy "nyugodj békében". Borzasztó, hogy annyian csak ilyenkor jövünk rá, hogy minden amin keresztül ment mennyire valós volt, milyen hosszú, és mennyire súlyos. Ez olyan mint amikor az ember kimondja hogy 500 milliárd tonna.. de nem tudja elképzelni.
Egy régi osztálytársamról írok most, akit kedden elvesztettünk, és aki miatt egy egész város lett több, egész Eger fogott össze. Ha akkor kellett volna ezt a bejegyzést megírnom, valószínűleg az lehetett volna benne, hogy ez nem lehet, ez nem történhetett meg.

Olyan lány volt ő, Szabó Lili, akiről nem csak én de szerintem sokan nem gondolták volna, hogy ennyire erős, és képes hősként végigvinni a harcot, amibe tudom magamról, hogy én rég elbuktam volna. Mikor megnyitotta a blogját (http://csorikenhl.blogspot.com/ ), az jutott az eszembe hogy amikor még csak pár hónapja volt beteg, mondtam hogy nyisson egyet, legalább nem fog unatkozni. Aztán biztos nem miattam, vagy általam jutott az eszébe, hogy nemrég elkezdje, de én mégis hálás voltam. Mikor javasoltam neki, meg sem fordult a fejemben hogy egy ilyen oldal mennyit jelenthet majd évek, akár hónapok, napok vagy percekkel az után hogy elvesztjük. Szerintem ez is egy hatalmas emlék tőle a küzdelméről és arról, hogy saját maga mit élt át amikor harcolt a rákkal, amitől mindenki retteg.
Nem szeretnék erről többet írni. Aki az osztálytársa volt, mint én, biztos vagyok benne hogy átérzi a helyzet súlyát és mindenki tiszteli, és tudja, hogy úgy ment el közülünk, mint egy olyan ember, akire igazán felnézhetünk. Főleg az optimizmusára, én mindenképp tanultam tőle. Soha nem fogom elfelejteni az erejét, és hogy mennyi akarat volt benne.
És Ti is nézzetek szét a környezetetekben. Lehet hogy körülötted van egy ember, akit annyira nem kedvelsz, mert nem olyan mint te, vagy gyakran beteg, talán gyengének is nevezed, vagy ki van közösítve. Menj oda hozzá. Mert nem tudhatod mikor jön el az a pillanat, amikor csak ezekből tud építkezni, és csak ezek a dolgok lesznek azok, amik megmaradhatnak az emlékezetében. Tedd jóvá a körülötted élők napját azzal, hogy Te is mosolyogsz. Mert ha az egészséged megvan, mindened megvan. Sosem tudhatod mikor ér véget az élet, és adj hálát, hogy minden nap megkapod a lehetőséget hogy létrehozd a boldogságot magad körül.

Tanulj mások hibáiból és értékeld, hogy vagy és lehetsz.