Valami idióta időszámításba kerültem, valami olyan bonyolult rendszerbe ami mindent felborogat körülöttem. Mióta együtt vagyok a barátommal valahogy minden értelmét vesztette körülöttem, nem követem a céljaim, na nem mintha eddig annyira kézzel lábbal törtettem volna értük, de most még annyira sem. Szinte eszembe sem jutnak. Tudtam hogy ez lesz, mondta ő is, hogy amíg új a dolog, persze hogy a legfontosabb az, hogy ezt az egész újdonságot hétköznapivá és egyértelművé tegyük, és ezzel több találkozás jár, meg sok-sok beszélgetés... Csakhogy egy hónaposak múltunk és még mindig szinte minden nap "kötelező" látnunk egymást. És ezt most azért idézőjelben, mert persze nem kötelező, csak valahogy az ember az idő múltával egyre jobban hozzászokik a dolgokhoz, a napi találkozásokhoz, aztán ha jön az elvonó egyéb okok miatt, akkor meg kikészül. És ez kinél hogy jön ki. Nálam feszültséggel és ingadozó hangulattal.
Amit le akarok még írni, az a szerdai találkozásunk V-vel. Tényleg régen láttam már, és minden egyes találkozás alkalmával rádöbbent, hogy mennyire olyan mintha egy lelket szakítottak volna ketté a testünkbe. Csak ültünk a körforgalom közepén a füvön és bámultunk magunk elé, közben ettük az epres bocit, amiben picit csalódtunk mert eredetileg joghurtos epreset akartunk, de azért finom volt. És felmerült, hogy V most legszívesebben egy húszas éveiben lévő nő szeretne lenni, kevesebb korláttal, és döntésekkel, amikbe nem szólnak bele. Akkor eszembe jutott L, hogy ő pedig mindig azt mondja, hogy legszívesebben már rég nem az iskola padjait koptatná, hanem harmincas nőként vezetné otthon a háztartást és várná a férjét vacsorával. Én pedig mire döbbenek rá? Hogy ezen már évek óta nem gondolkoztam. Hogy tíz évesen tizenhárom akartam lenni, tizenhárom évesen tizenhat, és most itt vagyok, és nem várok semmit. Mert az évek száma nem olyan nagy mérföldkő az emberek életében. De még csak életszakaszt sem várok. Semmi ilyesmit. Eseményeket igen, például Londont vagy Párizst, a szünetet vagy a nyarat, de például a kedvenc évszakom a tavasz és most az van, ez a legkönnyebb évem a gimiben, szóval nem szeretném, hogy elkezdődjön a 10., Londonban és Párizsban pedig 9 napig nem látom a barátom, szóval azzal is tudok
már várni. Szóval hopp, azon kapom magam, hogy látszólag minden rendben van. A család rendben, oké, nemsokára költözünk, és emiatt kicsit szorul a lelkemen a kötél, de ezzel még nem foglalkozom, abba az iskolába járok amiben megálmodtam, és igen, ott is vannak dolgok amik nem sülnek el jól, de alapvetően a legjobb helyen vagyok ahol csak lehetnék. Az új osztályom klasszisokkal jobb mint a régi volt, bár igen, itt is van néhány ember akivel nem szimpatizálok, de azért a 38 főből a nagy többséggel semmi problémám, sőt. Átlagban elviselhetőek a jegyeim, ha a spanyolt nem vesszük, van egy barátom, akivel egy hónapja együtt vagyok, igen jó pasi, 17 éves és 11-es... Szeret engem és kötődik hozzám. Bár itt is van egy két dolog ami most nehéz, de összességében minden rendben van. A fenébe is, most boldog leszek. Mert vissza fogom én még ezt sírni. Sőt... Halni fogok ezért az életszakaszomért. Úgyhogy boldog vagyok csessze meg.!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése