boiling tears on the floor.

Én boldog vagyok. Boldog. Annak kell lennem. Az vagyok. Minden rendben. Minden rendben..

Nem nincs. Nincs rendben. Belül semmi sincs rendben. Úgy érzem, mintha egy nagy pokrócot rántottak volna le a lelkemről, egy szép tiszta hófehér pokrócot, ami széppé tett mindent, de a valóság alatta csak csendben lapult és gyarapodott. Egyszerűen kimondhatatlanul belefáradtam. Azt hiszem ezen az éjszakán valamit feladtam magamban. Három évet, az eddigi reményeim, mind feladtam. Gyenge vagyok. Csak ennyi.
Nem hiszek már az egészben. Törjenek szilánkosra, nem érdekel. Feladom.

FELADOM.

Képtelen vagyok ezt folytatni. Képtelen vagyok még több embert összetörni, megbántani, megsebezni, felsérteni. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy én okozom a fájdalmat számukra. Hogy miattam nem működnek rendesen.
Magam ellen harcoljak? Magam ellen lázadjak? Erősebb lennék tőle, vagy gyengébb? Még ennél is gyengébb? Lenne erőm ennek az egésznek az elkezdéséhez?
Fáradt vagyok.

Úgy érzem, hogy nem leszek soha szerelmes. Nem fogom engedni. Nem fogok még egy embert eltaszítani. Nem fogok újra mindent átélni. Nem tudom ezt áttörni. Vannak falak, amiknek állva kell maradniuk. Képtelen vagyok rá.
Mióta gólyatáborom volt, mindössze egyszer folyt könny az arcomon. Most ha csak ezekre a tényekre gondolok, és a dolgokra, amik most eltűnni látszanak, mindig az ölembe hull egy. Minden egyes emberért, minden elvesztegetett pillanatért, minden hamis barátért és gátakért, amiknek az áttöréséhez nem vagyok elég erős. Emberekért, akiknek át kellett élniük az utálatomat, és a gyengeségemért, hogy nem voltam képes ezt az egészet megállítani. Mindenért hull egy. És csak potyognak, gurulnak, lefelé, forró, nedves foltot hagyva maguk után, sós csíkot az arcomon, le nem írható érzéseket, és meghalnak.

Mind meghal.