Forever Alone

Mikor azt hiszem hogy azok a dolgok, amik régen történtek már rendben vannak, rá kell döbbennem, hogy nincsenek. Mostanában azon gondolkozom már péntek délután óta, hogy vajon hány kapcsolatom lehet olyan egy emberrel, hogy én azt hiszem ez őszinte, hogy minden rendben, hogy mosolygunk és nevetünk, és elhitetem magammal, hogy boldog vagyok vele, de igazából ez egyáltalán nincs így. Hogy valójában a hátam mögött talán rosszindulatú dolgai vannak rólam, vagy ha találkozunk az utcán egyszerűen csak elmegy mellettem, pedig előtte még együtt nevettünk és megölelt. Hány olyan ember lehet a közelemben, akinek én csak érdekkapcsolat vagyok? Hogy csak abban a pillanatban amikor szükség van valakire, megfelelek én is, de egyébként számba sem vesz? Vagy, ha nem is ennyire durván, de egyébként nem foglalkozik velem, vagy úgy tesz, mintha nem is ismerne? Hány ember ver át nap mint nap? Kérdem én, van egyáltalán jogom ezekre az emberekre haragudni? Van jogom ahhoz, hogy őket tegyem ezért felelőssé? Mert én vettem be. Én voltam hiszékeny. Én hagytam magam.
Eddig bele sem gondoltam, hogy velem bárki is ilyen kapcsolatot ápolna. Én annyira őszintén szeretek, vagy haverkodok vagy beszélgetek emberekkel, hogy fel sem merül, hogy kihasználjam őket. Nekem az annyira természetes, hogy valakit megöleljek csak azért, mert jól érzem vele magam, mosolyt csal az arcomra, vagy megnevetett. Közben meg kiderül, hogy valaki annyira sem méltat egyébként, hogy köszönjön...

Bár ebben is hibás vagyok. Biztosan. De én még életemben nem tudtam úgy gyűlölni valakit, akivel legalább egy ideig jól éreztem magam, vagy jó emlékeim voltak vele kapcsolatban, hogy elmenjek mellette köszönés nélkül, mintha soha nem is ismertem volna, vagy soha nem találkoztunk volna. És most ijesztő belegondolni abba, hogy a legtöbb újonnan szerzett baráti, haveri, vagy "szerelmi" kapcsolatom ilyenné fajul. Hogy úgy átnéznek rajtam, mint egy darab üvegen. Mintha sosem léteztem volna. És ez egy ideig nem érdekel, de aztán mikor elmúlik a harag, azért bánt belül. Hogy én szúrtam el. Mindezt csak azért mert nem tudtam elég közel engedni magamhoz, vagy nem bíztam benne eléggé, vagy nem éreztem azt amit ő, vagy nem mentem bele olyan játékokba, amiből tudtam, hogy végül úgy sem lesz semmi. Saját magam miatt vagyok ilyen helyzetben, és most megint látom feltűnni ezt a furcsa dolgot, ami péntek éjszaka az L-el való beszélgetésem folyamán szakadt ki belőlem. Hogy én képtelen vagyok szeretni. Mármint szerelemből. Soha nem is tudtam, és egyszerűen nem is tudom hogy tudnék olyan mélyre engedni valakit magamban. Hogy tudnék valakit annyira szeretni, hogy a saját magam által felállított falaimnak én magam menjek neki. Hogy saját magammal harcoljak. Ki lenne képes engem ennyire erőssé tenni? Létezik egyáltalán ilyen ember? Mert amikor L elmondta, hogy mennyire szereti azt a srácot, hogy mennyire kötődnek egymáshoz, hogy milyen mély ez az egész, egyszerűen csak folytak a könnyek az arcomon, csak potyogtak lefelé, hogy nekem ez nem megy. Hogy amikor azt hittem Á-t végre közel engedtem magamhoz, három évig képes voltam abban a hitben élni, hogy sikerült, hogy végre mélyen érzek valaki iránt, pedig nem. A közelében sem volt annak, ami köztük van.
Mindig, amikor valakit elég közel engedek, vagy már majdnem ott jár annál a bizonyos korlátnál, amit még senki sem feszegetett, hirtelen ellököm. Olyan messzire kerül bennem, hogy szinte gyűlölöm. Mintha az a korlát nagyobb fájdalom lenne, mintsem érezhessem azt a szerelmet a másik fél iránt. Senkiben sem bízom annyira, hogy engedjem, hogy megpróbálja áttörni azt a falat. Vagy hogy akár én magam próbáljam ledönteni ezt magamban érte. Lehetetlen. És mindezért, mert mikor valaki már csak a közelében van, hirtelen eltaszítom, ebből annyit ért meg, hogy én elértem őt, és az érzéseivel nem törődöm. Hogy innentől kezdve nincs rá szükségem. De van! De senki senki sem képes arra, hogy kiharcolja a szeretetem a gyűlöletemen keresztül. És én magam sem tudom mit kéne velem csinálni. Hogy tudnék ezen túllépni? Hogy tudnék közel kerülni bárkihez is, anélkül, hogy ne okoznék fájdalmat?
És amikor ez a felismerés végre elért a tudatomig, egyszerűen összeomlottam. Hogy egyedül maradok. Hogy ezen nekem nem sikerül változtatnom, akkor egyedül maradok. Hogy nem leszek szerelmes. Nem tudom milyen érzés, és nem tudom megtapasztalni. És hogy hány embert fogok én még megbántani, összetörni, eltaszítani, megsebezni, fájdalmat okozni neki, annak ellenére hogy szeretem? Lesz olyan ember, aki képes ezt megérteni? Lesz bárki aki tud segíteni? Vagy ha segítség nem is lesz, de leszek valaha olyan erős, hogy ezt ledöntsem magamban? Eljön egyszer az a pillanat, hogy megengedem, hogy megtörjenek?...
Fogom én magam hagyni valaha is? Vagy mindig önfejűen törtetek majd előre, érzelmek nélkül, és sosem tapasztalom meg a viszont érzett szerelmet. Lesz erre bármikor is megoldás?
Azt hiszem ez a legnagyobb gát bennem. Egy olyan fal, amihez egyszerűen kevés vagyok. Hogy a ledöntéséhez nincs elég erőm, és az eszközét sem tudom, hogy hogyan. Hogy csak élek, vagyok, tetszenek emberek, talán némelyikükbe belehabarodok, de amint komollyá válik örökre megsebzem...
Nem akarok szerelmes lenni. Nem fogom hagyni. Még egy embert nincs erőm megbántani, aztán minden nap elviselni, hogy átnéz rajtam. És mindeközben tudni, hogy az egész az én hibám. Képtelen vagyok...