csak egy üveg mögül szemlélni a világot

Időtlen idők óta nem gépeltem ide egy betűt sem. Ennek nincs különösebb oka, viszont annál inkább szomorú. Pedig valójában igen sok dolog emészt belülről. Mostanában sokat gondolkozom megint, leginkább a jövővel kapcsolatban. Azt vettem észre magamon, hogy már megint túlzásba viszem az aggódást, a bánkódást, a félelmet, a szorongást, a stresszt. Régen a túlzott nosztalgia és megbánások miatt a múltban éltem, de most minden időmet a jövőm tervezésével töltöm. Egyik sem az az életvitel, amit én gyakorolni akarok.
Rengeteget agyalok ismét, megint nem érzem magam biztonságban. Néha kétségbeesem, hogy néhány helyzet vagy pillanat mennyire ki tud fordítani, fel tud forgatni és képtelen vagyok őket kezelni. Vannak szorongásaim, amiket még mindig nem győztem le magamban, hangok a fejemben, akik azt mondogatják: "nem, ez még mindig nem elég jó", "jobbat!", "meg kell csinálnod", "többre vagy képes!".
Pedig tisztában vagyok vele elméletben, hogy mindig vannak előttem lehetőségek. Sosincs csak egyetlen egy választás. Mindig van több út, mindig dönthetek és mindig én döntöm el, hogy mit teszek meg és mit nem. Valahogy mégis bennem van az a kényszer, hogy ott legyek, ahol lennem kell, hogy csináljam mert elvárják, hogy megfeleljek, mert akkor nem leszek elég jó.
Úgy érzem megint a fejemben kavargó gondolatokat egy fonállal lehetne jellemezni, aminek se eleje, se vége, tekeredik, csavarodik, gabalyodik és már fogalmam sincs hogy valójában mi is az egész.
Pillanatokra felébredek ebből a lázálomból, rájövök hogy a barátom más oldalán keresi a boldogságot, hogy a barátaim nem keresnek, hogy hiányzik valami, aztán újra visszaránt.
Ismét időre lenne szükségem, hogy rendezzem a fejemben és a lelkemben a dolgokat, tenni kéne a lépéseket, a mára gondolni és igenis a művészettel törődni, és nem foglalkozni semmi mással, csak azzal ami úgy érzem igazán boldoggá tesz. Mindazokat magam mögött hagyni, amik vagy akik képtelenek támogatni vagy úgy érzem mindebből visszarántanak.
Nehéz felnőni. Rá kell ébredni, hogy mindenért harcolnunk kell, hogy ki kell tartani magunk mellett, mert az egyetlen dolog, amiben bízhatunk és sosem hagy cserben, az saját magunk. Teljesen mindegy, hogy mennyire vagy szerelmes, naiv, jó barát az emberek emberek. Mindenki a maga malmára hajtja a vizet. És bár hinni akarok egy jobb világban, jelenleg úgy érzem, hogy legjobb ha önző módon csak magamnak halmozom fel a dolgokat. Szeretnék adni, de az a fájdalom, amit kapok elszívja minden energiám.
Tudom, hogy meg kéne beszélnem, tudom, hogy ki kéne mondanom, hogy rendbe hozhatnék talán mindent, de jelenleg túl kuszának tűnik ez az egész. Még mindig jól esik csak egy üveg mögül szemlélni a világot és levonni a következtetéseket magamban, ahogy már egy éve teszem.
Vajon képes leszek valaha ledönteni ezt az üvegfalat?
Ki vagyok? Ki leszek? Mi vesz körül?
Nos mindaddig, amíg nem gyűjtök elég bátorságot, hogy kilépjek a hangokkal és érzésekkel teli világba, sosem tudom meg.
Meg fogom tenni. Kérdés, hogy mikor.



Néha úgy érzem, az univerzumban talán tényleg egyedül itt létezhetünk, minden bolygó "halott". De hiába van meg itt minden feltétel hozzá, itt az élet pusztít el minket.