Virágok

Mostanában mikor körülnézek rengeteg szomorú, síró, magába fordult arcot látok. Ahogy semmibe meredő tekintettel bámulnak a világra, egyszerűen látni rajtuk, hogy emészti őket valami (talán leginkább saját maguk), hogy van valami, amit éppen húznak-vonnak magukban és teljesen belefeledkeznek, mintha a világ hirtelen értelmét vesztené, megállna arra az időre és tényleg csak az a probléma létezne. Minden egyes arc megfáradt, talán dühös vagy kétségbeesett, félelem tükröződik belőle és fájdalomba borul, pedig az élet nem állt meg. A percek peregnek, és valójában pont ezekben a pillanatokban zárják el magukat attól, hogy esetleg észrevegyenek valami csodálatosat vagy egyedit, netalán történjen velük valami hihetetlen, amivel újra megtölthetnék a szívüket. Teljesen elzárkóznak a világ elől, és valahogy mintha a hideggel és a pulóverekkel együtt saját magukat, az életet is elzárnák maguktól. Belebújnak a saját kis fájdalom-fészkükbe és bevackolnak télire, üvegekben raktározzák a depressziót az ínséges időkre és nyíltan kimutatják, hogy fáj.
Tényleg furcsa ez a világ. Az emberek követik egymást, utánozzák és példálóznak a másikkal és eltiporják az egyediséget, eltaposnak és lenyesnek minden olyan kis önállóságot, amit ők képtelenek befogadni, irigyek arra hogy valaki megpróbál kitörni, görcsösen rángatja vissza a tanár, a diákok és a család az embert a rideg valóságba és próbálja úgy formálni a gondolatait, hogy ami igazán fontos, az már tényleg ne érjen számára semmit. Tucatok lettünk, ugyanazokkal a berögzült, csőlátásos nézetekkel, amiket ez előtt a szüleinkre sulykoltak, és igen, rengetegen vannak, akik mindezt szimplán elfogadják, pedig mindenkiben ott van az a kis különlegesség, amitől a világban valóban egyedi lehet. És az igazság az, hogy hiába próbálod elhitetni magaddal, hogy nem vagy a tucat, amikor belül érzed, hogy ez nem te vagy, hogy nem ennek kéne lenned, hogy nem ezt akarod, de tudod hogy vallanod kell és ez a helyes, mert ez így "normális".
Elképedek az előítéleteken, hogy az emberek képtelenek csak úgy adni a szeretetet. Önzetlenül semmit sem tesznek, ha nem viszonzod akkor megbántanak és fúrnak, felébresztik benned a hamis érzelmeket, saját lelkedet fordítják ellened, érzelmileg zsarolnak és terrorizálnak, csak mert nem adsz nekik. Vagy ami még szebb, szimplán azért ítélnek el és húznak rád skatulyát, mert nem olyan vagy mint ők, nem az az érdeklődési köröd, nem abban vagy kiemelkedő amiben ők.
Konkrétan? Most épp azon morfondírozom, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy a humán egy haszontalan tárgy, amit azok választanak, akik lusták vagy buták, esetleg mindkettő. Miért gondolják úgy, hogy ha az ember nem a kézzelfogható után vonzódik, akkor az nem normális? Kérdem én, mennyivel normálisabb ( ha már ennyire ragaszkodunk ehhez a számomra semmihez sem viszonyítható szóhoz) olyan témákhoz és tantárgyakhoz vonzódni, amik annyira kézzelfoghatóak és egyértelműek, hogy tulajdonképpen a nyilvánvalót próbálják megmagyarázni? Miért kell egyből lustának titulálni azt, aki nem definíciókat akar magolni, hanem gondolati síkon elmélyedni, eszméket megfogalmazni, elmondani a nem elmondhatót, kifejezni azt, amit számokkal és tényekkel nem lehet? Kimondani a kimondhatatlant? Érzelmi síkon mozogni és átérezni másik érzelmeit és gondolatait? A dolgok mögé látni?
Fájdalmas, hogy amikor bizonytalan vagy nem akarnak támpontot adni ahhoz, hogy könnyebben eligazodj, de amikor szilárdan meghozol egy döntést, látszólag elfogadják, de később nem nyíltan, de megpróbálnak a számukra vagy a szerintük "helyes" útra terelni.
És ha nekem más értékek a fontosak? Miért kell mindenkinek jobban tudnia mindazt, amit érzek, teszek vagy gondolok? Miért tudja mindenki jobban, hogy mi a jó nekem?
Én nem érzem magam tucatnak. Azt hiszem mostanra mintha kivirágzott volna bennem valami, ami igazán az enyém, és amit -az életemre esküszöm- soha nem fogom hagyni, hogy lenyessenek és eldobják. A valódi értékeket szerintem mindenki maga fogalmazza meg, vagy önmaga érzi. És akármennyire is úgy tűnik, még mindig nem a pénz a legfontosabb a világon, vagy legalábbis én elég naiv vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, hogy a szeretet képes egy a pénz által meg nem adható életet biztosítani, amiben én személy szerint sokkal szívesebben élnék.
A virágokat éltetni kell, hogy még szebbek legyenek, nem eltaposni és a földdel tenni egyenlővé.