Reluxákon át szűrődik be a fény,
végigfekszik az asztalon,
a retina szűkül, bámulni kész
míg kéjes táncot nem lejt a padlón.
Régi vásznak, dohos szekrény,
falról málló tapéta,
kávék mindenhol és papírszemét
várja, hogy valaki végre mindezt összetakarítsa.
Hé, Te bolond! Igen
Te, aki a földön ülsz,
fogod a fejed, téped a hajad
takarod a markéknyi reményt, ami a világból maradt!
Őrült kuszaság, leplezés,
fájdalom és hazugság áldozata lettél.
Őrült körtánc, haláltánc, ha úgy tetszik,
csak végül ugyanoda jutsz, nem jön az egyenlítés.
Kapaszkodnál, de nincs hová,
csak körmeid karistolják a tükröt,
amiben te állsz,
szemben veled pedig minden, amit gyűlölsz.
Zuhansz? Kérdeznéd, milyen mély ez a szakadék?
De ez csak költői kérdés
Választ valójában nem vársz,
semmi segítségkérés, csak koldulás van, hazug szeretés.
Későn kaptál utána,
az idő elillant, mint a reggeli napsugár.
Ezek már csak hamis árnyak,
reluxákon át csal meg a magány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése