Van, amikor a nap édes íze nem elég, hogy kinyissuk a szemünket. Sőt.. Talán a csodák leginkább éjszaka történnek.

Sétálgattunk és vett nekem sült krumplit a Mekiben, mert más már nem volt nyitva. Beszélgettünk és számomra olyan csodálatosan kihalt volt minden, hogy csak pislogtam. A Széchenyi, a Dobó tér... ott azonban fel volt állítva egy színpad. Nem volt a téren egy lélek sem, csak a templom hatalmas számlapos órája mutatta a fél kettőt és világította meg a helyet, na meg a köztéri lámpák opálos, halovány fénye. Ezek viszont nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ne láthassuk tőle a sötétkék égbolt szikrázó fényeit.

Felmásztuk a színpadra, a telefonjáról ment egy lassú zene a farmerzsebében, és abban a pillanatban hálát adtam a sorsnak, hogy rávettem, hogy járjon velem társastáncolni.

Ketten keringőztünk a kihalt tánctéren a szám lassú megbabonázó ütemére... Csak egymás szemébe néztünk, mert hát már úgy megtanultuk a lépést, hogy nem volt rá esély sem, hogy eltapossuk a másikat. Először, mióta együtt vagyunk, vagy táncoltunk, csak egymásra figyeltünk és arra, hogy a zene repít hajnali kettőkor a csillagos ég alatt.

Levettem a cipőm, a jeges deszkák hűvös csókot leheltek a talpam minden szegletére amint a földön voltam, de olyan jó volt érezni, ahogy lábujjhegyre emelkedve szállok a mozdulattal...

Aztán idegenek tapsa törte meg a csendet, meghajoltunk, majd nevetve futottunk a taxiig.

Mindenki maga alakítja a meséjét. Én végre hercegnő voltam.