last minute

Most, hogy hivatalosan is a nyár utolsó percei pörögnek valahogy elszomorodom. Rá kell ébrednem, hogy teljes mértékben a tavasz és a nyár megszállottja vagyok és ezen nem segít sem a karácsony, sem a színes levelek iránti imádatom. Ha a fentiek szeretnek, akkor még egy kis ideig talán élvezhetem az indián nyarat, legalább amíg visszaszokom a napi rutinba és képes leszek ismét hat előtt felkelni (te jóságos ég...), és a morcos reggeli ébredéseim némi kávé és a nap édes melengető sugarai aránylag szebbé teszik.
Én nem tartozom azok közé, akik a hosszú és igen tartalmas nyár után végül, ha nem is nagyon, de legalább egy kis mértékben visszavágynak az iskola téglafalai közé. Számomra egyáltalán nem lenne megerőltető továbbra is élvezni a napsütést, a szabadságot, kirándulásokat, menni amerre jól esik, úszni a programokban, utazgatni, strandolni, zenét hallgatni, nyugodt és bulis estéket tartani, kint vacsorázni a szabadban, naplementét nézni vagy csillagokat bámulni az augusztusi égen egy szál takarón azzal akit igazán szeretsz. Nem bánnám, ha még párszor csak tizenegykor vagy később kelnék fel, és leginkább éjjel lennék éber, mint valami bagoly, hiszen akkor kezdődik igazán az élet. Jó lenne még egy időre egy szál semmiben lenni, legyezőt vinni magammal, hogy ne ájuljak el és fagyi kelyheket enni a szabadban, vagy kiülni egy cukrászdában a teraszra. Sőt, az sem lenne rossz, ha nem kéne táskát vinnem magammal, amiben elrejthetem a pulcsim, merthogy este hideg lesz. Jó lenne még egy ideig csak arra koncentrálni, hogy mi az, ami boldoggá tesz és csak a magam megismerésével foglalkozni. Igen, tényleg. Szívesebben tölteném még az elkövetkezendő hat hónapot a kedvenc könyveim, egy bögre kakaó és egy hintaágy társaságában a lemenő nap szépségével egy kertben.
De elmúlt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok csalódott. Talán nem is a jövő év miatt érzek némi rossz szájízt, bár már most is elég nagy változásoknak nézek elébe, még inkább a közeledő pillanat rándítja görcsbe a gyomrom, hogy jön az érettségi és az egyik legnagyobb támaszom hirtelen nagyon távol kerül tőlem, én meg belepottyanok egy új osztályba (ami csak reménykedem benne, hogy a jó döntésem osztálya lesz). Persze, hogy félek. Sőt, van hogy pánikolok. De valahol mélyen végre érzem, hogy minden egyensúlyban van és bízom magamban. És bár körülöttem a legtöbb dolog a bizonytalanság mocsarán hajózik, mégis úgy érzem, hogy én vagyok a hajó, ami mindegy, hogy merre megy, benne van minden és mindenki aki igazán fontos.
És most megyek, kikészítem az ünneplőm holnapra illetve rámeditálok a hétfői öreg nénik és diákok hullámzó tömegének heringpartijára.