Lélek mélye

Olyan jó napom van. Jól érzem magam a bőrömben, szépnek látom a világot és végre éreztem elég erőt magamban, hogy kiszortírozzam és rendet rakjak a szekrényemben. Valahogy hihetetlen energia tölt most el. Megint látok fényt a szürkeségben, kezdenek halványan újra feltűnni a színek, kezdek újra összeállni és már nem csak a darabjaimat osztogatom az embereknek nagy nehezen, hanem végre azt mondhatom, hogy csak így, egészben vagyok kapható. És így is érzem.
Az utóbbi időben folytatódott a rettenet-menet, ami lehetett tönkrement. Mindenféle borzalmak történtek, nehezen tértem magamhoz, vagy leginkább már nem is akartam magamhoz térni. Nem gyűlöltem az életem, de nem tetszett, hogy én kell hogy legyek én. Nem tudom mennyire érthető.
Most, hogy a párom kilenc napig táborban van, teljesen magamra maradtam. Úgy értem persze, váltunk pár szót, de közel sem beszélünk annyit, mint általában, és rá kell ébrednem, hogy már csak vele éreztem magam egésznek, teljesen mankós szerencsétlen voltam, ha nem volt mellettem. Most kaptam pofonokat, ráébredtem sok dologra, amiket igenis másképp kell csinálnom. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Rájöttem, hogy a veszekedéseink kiküszöbölhetők.
Magammal voltak problémáim, nem vele, csak rá vetítettem ki. És a hiánya hozta ki belőlem. Általában három nap után jön a holtpont bennem, hogy biztosan teljesen jól elvan nélkülem, és hogy viselkedhet így, biztosan nem is gondol rám, nem is hiányzom neki, nem is szeret igazán... pedig de. És ezt persze tudom. De a lelkem egyből ezeket a jeleket és érzéseket küldi szét bennem, eluralkodik rajtam és képtelen vagyok józanul gondolkozni. Pedig nem ő a rossz. Ugyanúgy szeret, ugyanúgy próbál beszélni velem, csak épp a táborban programok vannak, a probléma ott van, hogy félek, hogy nem gondol elég jónak engem, hogy elveszíthetem, hogy valahol belül azt éreztem, hogy ha elhagyna, elvinné az egyik felem. Én pedig képtelen vagyok fél emberként élni.
De túl vagyok a három napon, tegnap volt a holtpont, és magamra találtam. Igenis egész vagyok nélküle is, és amikor velem van, csak még inkább egész lehetek.
A Vivivel eltöltött estém rádöbbentett, hogy el kell engednem a múltat, hogy nem az a lényeg, amivel körülveszem magam, ahol vagyok vagy akivel. Még csak az sem, amit átéltem és féltve őrizgetek az apró lelkem mélyén. Az a lényeg, hogy most  hogyan érzem magam, mit élek meg, mit hogyan fogok fel. A múlton már nem lehet változtatni, maximum a hozzá fűzött érzéseken, a jövőn pedig még nem lehet és nincs is rá szükség. A jelen van a kezünkben, azt kell formálnunk.
Nem attól vagyunk valakik, amikkel körülvesszük magunkat, hanem attól, amit magunkba gyűjtünk. Önmagunk vagyunk azok, akit sosem veszítünk el, de a változás erre is kihat. Szeretnék elengedni és elfogadni. Tudni elengedni azt, ami elmúlt és elfogadni az újat.
Ráébresztettek, hogy az érzelmeket, bármilyenek is, meg kell élni. És a fájdalom, félelem vagy a csalódottság, pánik mind olyan erős érzelmek, amikből hatalmasat lehet alkotni.
De ami a legjobban meggyőzött és megnyugtatott? Hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hogy a sors mindig a megfelelő emberekhez sodor. Miért gondolom így? Mert Vivi a legjobb barátnőm.