Talán egy korszak ér véget. Lehet, hogy mostantól így kell majd lennie. És biztosan megtalálom majd a káoszban is a rendet, vagy idővel minden a helyére kerül. Érzek egy erőt, ami arra sarkkal, hogy megtegyem azok a dolgokat, amikre eddig nem voltam képes vagy nem akartam megtenni. Úgy érzem sok félelmemet legyőztem, sok dologgal néztem szembe és elértem egy másik szintre, amikor már egészen más dolgok számítanak, mint régen. Megnyugodtam.
Nehezen határozom el, hogy elgörgetek egy mérföldkövet az életem ösvényéről, amit eddig magam előtt toltam. De talán tényleg erre van szükségem.
A lelkem megtelt. Olyan voltam, mint egy gyűjtögető, csak nem olyan értelemben, aki nem tárgyakat halmoz fel a ház minden szegletében, mert képtelen megválni tőlük, hanem lelkileg. A múltam összes boldog pillanatát betuszkoltam magamba, hogy mindig velem legyen, és féltem elengedni. Visszatartottam a változásokat, amennyire csak bírtam, persze kevés sikerrel és ebbe bele is betegedtem. Tettem dolgokat, amik jobban megsebeztek, mint először gondoltam, de csak most kezdtek el vérezni.
Megromlott belül minden. A boldogság múló állapot, örülni kell amikor van, meg kell élni, majd elengedni egy másikért. Ezt nem lehet megszerezni és eltenni, mint egy trófeát. Sőt, idővel a tárgyak, amikben boldogságunkat leltük is elvesztik a varázsukat. Nem szabad megkötni magunkat egy adott időszakban. Én magam zártam be a lelkem kalitkába, amitől annyira rettegtem. Az emberek ki és belépnek az életünkbe, nem várhatjuk, hogy aki egyszer elment, évek múltán újra visszatér. Még ha meg is tenné, már ő sem és mi magunk sem lennénk ugyanazok. Periódusok váltják egymást, ami egyszer egy időszakban elég, hogy feltöltsön energiával, később már nem elég a problémák megoldásához. Minden változik, ez az egyetlen dolog ami állandó.
El kell engedni. És bízni abban, hogy mindig a jó helyen vagyunk, és minden úgy történik, ahogy történnie kell, hogy később egész történetként zárhassuk az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése