Do you know

Jönnek érzések, amikkel most nem tudok mit kezdeni. Némi félelem, amit már rég éreztem, izgatottság, az újdonság érzése, a fájdalom, az elvesztés, az öröm, a boldogság, a féltékenység, a hiány, a magány, a nyitottság és a zárkózottság. Szabadság és és a bezártság érzése... de érzek. És hirtelen annyi mindent érzek, és akármilyen érzés is az, annyira boldoggá tesz, hogy megélem és megélhetem, talán egészen őrültnek tűnhetek.
Tegnap meghallottam egy számot, Yirumától a River flows in yout-t. És eszembe juttatta mindazt, ami akkor voltam. A magányos lány az ablakomban, a kifosztott lány, aki az esőt figyeli, aki hirtelen beleszeret a természetbe, a természet erejébe, aki felfedez valami különlegeset, aki elkezdi különlegesnek érezni magát azért, mert más. Aki a barátnőjével talál egy rétet, amit ők ketten egészen másképp látnak. Megtalálja a hitet és a szépséget a város kosza fölött. Aki hirtelen elkezd építeni és megújul a szemétdombon.
Azóta nem hallottam ezt a zenét. És amikor a dallam a fülembe kúszott, egyszerűen olyan érzelmek törtek rám, olyan megnyugvás, szeretet, és egyben az az elveszettség, a kiszolgáltatottság, de egyben az az erő, de legfőképp az akkori hitem érzése, amitől patakzottak az arcomon a könnyek, és nem akartam megállítani. Szerettem volna sírni, megsiratni és elengedni azt is. Azt a jót, amit az adott nekem. Akkor hálát adtam neki. De akárhányszor meghallom ezt a dalt, örökké az emlékeimben fognak élni azok a pillanatok és érzések. Egy dal amiben az akkori énem hangja cseng. Az akkori lelkem. Olyan nehéz szavakba foglalni mindezt. Teljesen őrületnek hangzik. Hihetetlen, hogy a zene képes konzerválni. Az akkori időt, embert, érzelmeket és gondolatokat. És három percre újra az a 13 éves lány lehetek, aki fel tudott állni.

Rám tört a magány megint. Most, így ebben a pillanatban, hogy hirtelen egyedül vagyok a szobámban. Tudom, hogy sokszor meg kell még vele küzdenem, és ez a gyógyulásom jele, csak nehéz. Soha többé nem hagyhatom, hogy oda kerüljek, olyan mélyre és sötét helyre és olyan gyengén és sebzetten, mint voltam. Soha többé az életben.
Most mégis, kicsit megint szeretnék gyenge lenni. Kicsit megnyugodni valakinek a szerető karjaiban, aki akár szavak nélkül csak tart és ringat egy kicsit, hogy megmaradjak a pillanatnak, hogy csak fekhessek biztonságban, hogy csak egy lány legyek, akit szeretnek és akivel törődnek. Persze, attól még nem vagyok gyenge, csak szeretnék kicsit megpihenni a nagy úton, amin haladok.
Tudod, mi hiányzik? Az a gyengéd érintés, amiben volt egy kis megértés, de méginkább az érzés, hogy mellettem van. Tudod mi? Hogy a buliban hiányozzam neki és gondoljon rám, hogy bárcsak mellette lennék. Hogy kicsit aggódjon értem, még ha nincs is semmi bajom, csak szimplán azért mert szeret.
Tudod, mi hiányzik? Hogy azt mondja megint, hogy nem tudja nélkülem elképzelni az életet. Hogy csak álljunk a lépcsőházban és csendben a szívünk újra úgy dobogjon. Amikor hazaérjek alig várjam, hogy az üzenetei között az övét lássam, hogy idegesen csináljam a hajam és a ruhám és öltözzek át hatvanszor, hogy ne legyen feltűnő, hogy mennyire várom, de mégis szépnek lásson.
Tudod, mi hiányzik? Hogy hiányozzam. Hogy a gondolatai körülöttem forogjanak, hogy mit csinálhatok éppen. Hogy azon kalandozzon, milyen jó volt találkozni és mennyi idő még, míg újra megtörténik. Szeretném, ha megint ugrálni akarna az utcán hazafelé. Ha akkor érezné jól magát, ha maga mellett tudhat. Ha biztonságban akarna tudni.
Tudod, mit szeretnék? Ha őszinte lenne velem. Ha szeretné, hogy elmondjam neki a problémáim. Nem azért, hogy ő aztán úgy érezze, hogy nem ért meg és nem érdekli, hanem szimplán azért, mert fontos neki, hogy kiadjam magamból.
Tudod, mit szeretnék most?
Egy pillanatra a karjában feküdni és úgy érezni, hogy biztonságban vagyok és hogy semmitől sem kell félnem. Egy pár percre én lenni a legfontosabb neki, akinek a hogylétéről tudni akar. Aki mellett úgy érzi, ő is révben van.
Tudod, mit szeretnék?
Szeretnék A lány lenni neki. Megint.
De majd felállok.