novellám

A múzsa

A nap aranyló fénye fehér foltban verődött vissza a festő vásznáról. Az utolsó ecsetvonások a legapróbb kihagyott részleteket is befedték. Az alkotó izgatott volt, érzelmektől fűtve kapkodta a kezét, mégis lágy vonalakat húzott egyszer az egyik, majd a másik szélen. Összeragadt festékcsomók hirdették a hevességet, az ecsetében megbúvó indulatot és fellángolást a képén. Őrülten körözött a vörös festékben a palettán, majd mikor úgy érezte eleget halmozott fel, könnyed mozdulatokkal kiegészítette a fekete női sziluett vonalait a vörös vonásokkal.

Letörölte a homlokáról a verejtéket, majd, mint aki egy maratonból tért épp vissza hátrahúzta a székét, távol az alkotásától és kimerülve belerogyott. A palettát és az ecsetet az ölében tartotta, mint egy csőre töltött puskát. Végigkémlelte újra a kész festményt. Mindenét, pontról pontra. Szerette volna, hogy ihletének minden pillanata rögzüljön. El akarta érni, hogy amikor valaki ránéz majd arra a munkára, úgy lábadjon könnybe a szeme, mint ahogyan neki, amikor felébredt ennek a táncosnőnek az álomképéből. Annyira megragadta az a látomás, hogy ha csak rágondolt, teljesen beleszerelmesedett.

Behunyta a szemét, majd szapora lélegzetvételek közepette - melyek az érzelmei hevességét mutatták - újra visszaemlékezett a nőre, annak éjfekete ruhájára és arra a könnyed, mégis vad mozgására, mellyel végiglejtett a festőszobán. Szerette volna kiragadni a fejéből, és megtartani örökre olyan valóságosan, mint ahogyan megjelent előtte az éjjel.

Érezte, hogy újra veríték csorog a homlokán. Felnyitotta a szemét, a képével találta szembe magát, ami számára olyan benyomást keltett a képzelete után, hogy nevetnie kellett rajta. Hamis volt. Egyáltalán nem adta vissza azokat a gondolatokat, amiket az álmában megélt. A női sziluett csak ott állt az állványon és nem mozdult meg. Nem késztette arra, hogy tovább gondolja, hogy elképzelhesse, ahogy kilépve a képből folytatja légies, szenvedélyes táncát. Nem sikerült.

Idegesen ugrott fel a székéből. Fehér rövid ujjú pólójába törölte az arcát, a paletta a földre hullott kezéből, és két izmos karjával felkapva a művet, a szoba másik végébe hajította. A keret kettétört, középen beszakadt a vászon, pont a nő derekánál. Megölte, de nem érzett iránta megbánást. Nem élt a kép. Nem ért így semmit.

Idegesen kapott elő egy újabb kifeszített képalapot, a tartóra fektette, gondosan ügyelve, hogy egyetlen ujjlenyomatot se hagyjon rajta. Csak nézte az üres vásznat, megpróbálta életre kelteni a szemével. Őrülten vágyott rá, hogy a nő élhessen. Nem engedhette, hogy elvesszen a képzeletei tengerében. Nézte azt a fehérséget, a semmit, ahogy a nap fénye ráveti kusza hajának árnyékát. Saját sziluettjét látta rajta, saját magát, és abban a pillanatban sarkon fordult.

Felzaklatták a történtek. Mostanában senkit sem érdekeltek a képei. Tudta, hogy valami elromlott benne, hogy valami elveszett a lelkében. Talán az a valódi odaadás, ahogyan idáig dolgozott a munkáin. Talán csak elveszett belőle az ösztönzés, vagy a festés öröme. Hirtelen újra elragadták azok az érzelmek, amikor az emberek megálltak a képei előtt, és percekig csak nézték. Vagy csak egy pillanatig vetették rájuk a pillantásukat, majd behunyták a szemüket, vagy a mellette lévő fehér háttérre meredtek. Akkor tudta, hogy gondolkoznak rajta, hogy épp most elevenedik meg, kel életre, válik valósággá mindaz, ami eddig csak az ő fejében létezett. Más emberek fejében is elkezdett feléledni az a kép és azok az érzelmek. Úgy érezte alkot és életet ad, akár egy orvos.

Hiányzott neki az az időszak. Az a rengeteg inspiráció. Az elismerések. Aztán történt az az eset…

Nem akart rágondolni. Tudta, hogy szembe kéne néznie vele, és szemmel látható volt az is, hogy a helyzet romlik és már a szenvedélyére is kihat a múlt, de képtelen volt rá. Beletúrt a hajába, levette a mocskos pólót, és kitárta a bükkfa keretes, két szárnyas ablakot. A nap a szemébe tűzött, hunyorítva kémlelte a tájat, amelyet már oly jól ismert. Késztetést érzett arra, hogy egyszerűen csak elmenjen és soha ne térjen vissza. Szerette volna újra átélni azt a szabadságot, amitől úgy érezte, hogy képes mindenre. Azt az éltető energiát, amit később a művészetbe ölt.

Zsebéből előhúzta a megfáradt, agyonhurcolt, összegyűrt dobozt, kivett belőle egy szál cigarettát, majd a tartót a párkányra dobta. Ez után hátra nézett, pislogva próbált tájékozódni műtermében a napfénytől, majd odasétált az asztalához elvett egy doboz gyufát, aztán visszament az ablakhoz.

Miközben mélyen magába szívta a nikotin nyugtató füstjét újra a képre gondolt. Már nem is volt mérges, sőt az izgatottsága is elhagyta. Abban a pillanatban egyszerűen újra az a gondolat kúszott az agyába, ami nemrégiben nem szűnő intenzivitással itta bele magát a tudatalattijába, hogy abba kéne hagynia. Hallotta azt a kifejezést, hogy a csúcson kell abbahagyni. Mindeddig szimpla őrültségnek gondolta. Úgy érezte, addig kell csinálni valamit, amíg csak az ember örömét leli benne. Úgy érezte eljött a vége. Igen. Volt pár szép hónapja, de már csak árnyéka a volt önmagának. Mással kéne foglalkoznia. Vagy, ahogy az anyja szerette volna mielőtt meghalt, elvégezhetné az egyetemet és tisztességes munkája lehetne.

Megfordult, hátát a párkánynak döntötte és kifújta a füstöt. Újra az üres alapot vizslatta a tekintetével. Végignézett a helységen, ahol élete talán legszebb pillanatait élte át egy-egy mű elkészítésénél vagy befejezésénél. Az apjára gondolt, aki ugyanilyen kitartással és hittel művelte és szerette a festést, mint ő. Akitől a termet örökölte. Úgy érezte nem okozna csalódást, ha befejezné, hiszen már elérte azt, amiről az apja álmodott. Sőt, túlnőtt rajta. Egészen sokan ismerték és szerették a műveit hónapokkal ez előtt. Ilyenről álmodni sem mert. De hogy vajon emlékeznek-e még rá? Tényleg ez lenne a helyes döntés? És utána mit kezdjen magával? Nem ért semmi máshoz…

Ebben a pillanatban egy árnyék suhant végig a kifeszített vásznon. Bár meglepődött, arra fogta, hogy csak a szeme káprázik. Elszívta a cigaretta maradékát, majd a csikket elnyomta az ablak sarkában. Nyújtózott egyet, ellazította izmait, majd felkapta a földről a palettát. Szeretett volna egy utolsót festeni. Akármit. Tét nélkül.

Ecsetét a fehérbe mártotta, kihúzta magát, meztelen felsőtestén megfeszültek az izmok. Néhány pillanatig még csak figyelt, majd mielőtt az első vonást megfesthette volna, újra egy árnyék szaladt át a vásznon. Hirtelen fordult meg, tudta, hogy valaki figyeli a munkáját. Nem szerette a bámészkodókat. Azt akarta, hogy az emberek csak az eredményt lássák majd. Arról nem kell tudniuk, hogy mennyit szenved vele mostanában.

Az ablakhoz lépett, kinézett rajta, de senkit sem látott. Furcsának találta a helyzetet, némi kiszolgáltatottságot érzett, amit gyűlölt. Végül bezárta, majd elhúzta a függönyt. Feloltott egy lámpát, és újra a készülő festményhez lépett. Csak a gondolataira és az érzéseire figyelt. Jól akarta csinálni.

Az utolsó legyen az igazi. Elmosolyodott és meghúzta az első hófehér vonalat. Ezt követte egy vörös, majd újra fehér. Elmélyedt magában, időközben zenét is kapcsolt, ami inspirálhatja. Sok ilyet gyűjtött össze az idők folyamán és nehéz bevallani, de a legtöbb művében legalább annyira volt szerepe a dal szerzőjének, mint saját magának.

Épp egy új színt vitt fel, amikor kopogtattak. Meglepődött, nem várt látogatót. Letakarta egy a keze ügyébe kerülő lepellel a művét, és kinyitotta az ajtót.

Dermedten állt, villámcsapásként érte a látvány és a meglepetés. Szívében valami abban a pillanatban szárba szökkent, szinte kilépve a testéből üdvözölte a nőt.

- Szia…

Ő csak halványan elmosolyodott, lesütötte hosszú szempilláit. Szeplős arcán bíborszínű pír jelent meg, halvány vörös haja arcába hullott.

- Gondoltam meglátogatlak. – mondta, majd tekintetét az ajtóban álló férfi szemébe fúrta.

Percekig álltak egymással szemben. Egyikük sem tudta folytatni a társalgást. Csak nézték a másikat, nem tudtak betelni a látvánnyal. A férfi meg akarta érinteni a nő sápadt bőrét, gyengéden végighúzni ujjait a hátán, megcsókolni azokat az ajkakat, amikbe évekig szerelmes volt. Magához akarta vonni és ölelni. Soha többé nem akarta elereszteni, de még kiengedni sem azon az ajtón, amin… még be sem hívta.

- Bejössz egy kicsit? – kérdezte. A nő nem válaszolt, csak átlépett a küszöbön. Azon a küszöbön, amin öt évvel ez előtt kisétált az életéből örökre. Legalábbis eddig a pillanatig. De számára ez megfelelt az örökkévalósággal.

- Még mindig nem raktál rendet. – kuncogott, és ugyanazzal a lelkesedéssel járkált a tárgyak és képek között, mint régen. Mintha a férfi visszarepült volna az időben.

- Nem volt hozzá kedvem.

- Tudom.

- És te jól vagy?

- Igen.

Szerette volna, ha a nő nemet mondd. Ha elmondja, hogy azért jött vissza, mert végre folytathatják az életüket. Ehelyett csak állt a műterem közepén, miközben Ő kihúzta a függönyöket és belesett a letakart tárgyak alá.

- Semmit sem változtál. – hallotta saját hangját, miközben leült az egyik székre. Mosolygott mindazok ellenére, hogy a belsőjében őrült harc dúlt.

- Te sem. – nézett rá. Zöld szemei úgy ragyogtak, mintha még mindig tizenhét évesek lettek volna. Ugyanúgy égett bennük a kalandvágy, mint amikor megszöktek együtt. Ugyanazt a lángot látta benne, mint amikor azon az estén a szemébe nézett.

- Már nem tudok úgy festeni. Abba akarom hagyni. – jelentette ki. De mintha ezek a szavak nem is az ő szájából hangzottak volna. Kimondva sokkal nagyobb súlyuk volt, mint a gondolataiban. Tényleg vége?

- Akkor mégis változtál. – szomorodott el, és leült a sarokban lévő poros díványra. Hófehér ruháján azonnal meglátszott a piszok, de egyáltalán nem zavarta. Abban a pillanatban a férfi úgy érezte bárcsak szánt volna pár percet arra, hogy letakarítsa azt a régi kanapét. – Miért?

- Nem kell az embereknek. Én is érzem, hogy nem tudom már úgy átadni az érzelmeim. – a festékes parkettára szegezte tekintetét, próbálta megemészteni saját kudarcát.

- De hát azért csináltad, mert szereted. Szereted még? – kérdezte a nő, és elfeküdt a kanapén.

- Szeretem. De nem megy.

- Dehogynem.

- Nem. – nézett az ártatlan arcra, melyen most mély elszántságot látott.

- Mióta érdekel téged az emberek véleménye?

- Mióta nem vagyok boldog.

- Ez nem ettől függ.

- Nem érdekes.

- Talán nem a megfelelő dolgokról festesz.

- Mire gondolsz?

Hosszan néztek egymás szemébe. Egyikük a terem egyik, másikuk a másik végében ült. Csend telepedett a szobára, csak a zene halk moraja mutatta, hogy telik az idő. A nő habozott a válasszal, a férfi pedig nem tudta mire gondol.

- Fess le engem. – jelentette ki végül. Határozott volt az elképzelése. Mintha pontosan tudná, mi hiányzik a férfinak.

- Micsoda? – kérdezte a művész, majd hitetlenkedve elkapta a tekintetét. – Ez mégis miben segítene?

- Csak szeretném, hogy fess le engem. Szeretnék tőled egy emléket. – a szavak tőrként szúródtak a férfi szívébe, és bár legszívesebben nemet mondott volna, mikor ránézett csak arra tudott gondolni, hogy amíg fest, addig legalább biztosan mellette marad.

- Rendben.



Újabb vászon került az állványra. Míg a nő egy régi anyagokból rögtönzött paraván mögött készült, a férfi idegesen keverte a festékeket és készült a nagy koncentrációt igénylő feladatra. Párszor elmosolyodott, míg a régi időkre gondolt és magának is nehezen vallotta be, de alig várta, hogy elkezdhesse. Érezte magában az adrenalint, olyasfélét, amit már régóta nem. Nem úgy tekintett az elkövetkező időre, mint kihívásra, nem érezte a megfelelés kényszerét. A nőnek mindig is tetszettek a munkái még akkor is, ha valóban borzasztóan sikerült. Csak arra tudott gondolni, hogy annyi ideig nézheti a nőt, ameddig csak akarja. Titkon abban bízott, hogy megáll az idő és így maradnak örökre.

- Sokáig tart még? – kiáltotta a paraván felé, de nem jött válasz. Úgy döntött elszív még egy cigit.

Az ablakhoz ment, újra kinyitotta és miközben kifújta a füstöt a lemenő napot figyelte. Észrevette, hogy megkönnyebbül, de a fenébe is… eddig izgult volna?

Épp próbálta leszidni magát, amiért ennyire mély érzelmeket táplál még mindig egy gyerekkori szerelem után, amikor egy lágy hang szakította meg a gondolatmenetét.

- Kész vagyok.

A férfi előbb elnyomta a cigarettát az ablakpárkányon, hosszan súrolva a régi falapot, majd könnyed mozdulattal megfordult és a régi, fekete, foltos selyembe burkolt szerelmét bámulta kendőzetlen csodálattal. Ugyanolyan gyönyörű és igazi, ha nem még szebb volt, mint régen. Úgy érezte, mintha valami lezuhanna a szívéről egészen a kislábujjáig. Melege volt, de jegesnek érezte a végtagjait, miközben a tudatalattija képtelen volt elszakadni a gondolattól, hogy az előtte álló nő meztelen. Jobban kívánta, hogy érinthesse, mint valaha. Úgy érezte a teste uralkodik rajta, hogy az akarata nem érvényesülhet. Teljesen elragadták az érzelmei, elvesztette az irányítást és csak szótlanul állt, míg a nő meg nem törte a pillanatot és le nem ült a díványra.

- Művészi képet szeretnék. Díva akarok lenni rajta. Egy nő, akit csodálnak, akinek nem tudnak ellenállni. Fess le olyannak, mint egy elérhetetlen álom. Legyek kívánatos… – sorolta, míg a férfi a vászonhoz lépett és próbálta összeszedni magát. El akarta mondani, hogy már most is túl kívánatos, hogy csodálatos és a legszebb, de tartotta magát.

- Rendben. Díva leszel.



Halkan szólt a zene, míg a vásznon lassan kirajzolódott az alak. A férfi nem gondolkozott, az ecset csak haladt és vitte fel a színeket. Egészen máshol járt fejben. Érezte a múltat, azt a régi szenvedélyt, amit adott neki az a kanapén ülő nő. Az egymásra találást, a boldog perceket, szökéseket és értelmetlen dolgokat, amiket ketten műveltek. Azokat a pillanatokat, amiktől úgy érezte, hogy él. Ez a nő megtanította élni és szeretni. Még mindig nem bocsátotta meg a szüleinek, amiért elszakították tőle.

- Nagyon elmerültél. – mosolygott rá a szerelme, ő csak viszonozta és visszatért a képhez.

A nap már lement és hűvös tavaszi szél csapott be az ablakon, amikor az utolsó ecsetvonásokat húzta.

- Kész! – kiáltott fel. A nő egy pillanatot sem várt. Azonnal odarohant a festményhez és izgatottan nézte az eredményt. Hirtelen csalódottság lett úrrá rajta, értelmetlen arckifejezése mosolyra késztette a férfit.

- Hát ez meg mi? – nézett rá a nő, miközben a képen lévő pálcikaemberre mutatott a hatalmas vörös szájjal és túlságosan is nevetséges mellekkel. Látszott a festményen, hogy leginkább a háttér volt kidolgozva, mintsem maga az alak.

- Ez egy díva.

- Te most szórakozol? – nézett rá. Dühös volt, majdnem elsírta magát. – Így látsz engem?

- Te akartál más lenni. Ha téged kellett volna lefestenem, nem tettem volna meg.

- Nem értelek.

- Te egyedi vagy. Megismételhetetlen. Utánozhatatlan. Olyan érzelmeket váltasz ki belőlem, amiket nem akarok másnak megmutatni, mert akkor talán elvennének tőlem. Bármilyen képet is csinálnék rólad, mind hamis lenne.

A lány döbbenten állt, görcsösen fogta a mellkasán a selymet, tekintete a férfi arcán nyugodott.

- Akkor miért kellett ennyi ideig ott ülnöm? Nem ezt akartam.

- Mert minden perc értékes, amíg láthatlak. Öt éve egyszerűen eltűntél…

- Nem volt más választásom.

- Megszökhettünk volna.

- Jó döntést akartam hozni.

- De nem jól döntöttél!

Egymással szemben álltak, a nő szeme megtelt könnyel. A férfi idegesen túrt a hajába, elfordult és elment, hogy leüljön a díványra. A nő továbbra is ott állt, folytak a könnyei, senki sem szólt semmit.

- Ne haragudj, nem akartam kiabálni. – motyogta a férfi, mire a nő leült mellé. Olyan régen volt ilyen közel hozzá, hogy szinte perzselte a bőrének melege.

- Tudom, hogy melletted kellett volna maradnom.

- Már nem tudok festeni.

- Annyira sajnálom.

- De végre őszintén mosolyogtam. – nézett mélyen a nő szemébe és megfogta a kezét. Hirtelen áramütésként érte a mozdulat. Nem volt rá felkészülve, ösztönösen tette. A nő nem húzódott el, csak nézték egymás kezét, amint egymáson pihennek.

Véget értek a számok a lejátszóban, hatalmas csend telepedett a műteremre. Mégsem volt kínos. Azokban a pillanatokban az érzelmeik beszéltek, mindaz az öt év, amit szótlanul töltöttek el.

- Szeretlek Nathaniel.

A nő szavai visszhangzottak a fejében. Érezte már és szinte tudta is, hogy így van, de amikor kimondta és valósággá vált képtelen volt mást tenni, mint megcsókolni.

Olyan szenvedéllyel vonta magához, mintha először érintené. Talán így is volt, legalábbis így érezte. Abban a pillanatban nem akart mást, csak olyan közel tudni magához, amennyire csak lehetséges. A fekete selyem a padlóra hullott, a férfi testének melege vonta körbe a nőt. Végre úgy érezte újra önmaga és olyan mélyen akarta elraktározni magában az érzést, hogy évek múlva, vagy akár évtizedek múltán is emlékezhessen rá.

Órákkal később a hideg szél elől becsukta a nő a kétszárnyú ablakot. Magára kapta a fekete selymet és kifelé indult a műteremből, miközben a kanapén alvó férfit figyelte. A terem közepén megreccsent a parketta, a férfi hunyorogva ült fel.

- Hová mész? – kérdezte kábán. Szemhéjai mázsás súlyként nehezedtek rá, teljesen kimerült volt, félig még álmodott.

- Csak a mosdóba. – mosolygott rá a nő. – Aludj nyugodtan, mindjárt visszajövök.

Már épp visszadőlt volna a párnákra, amikor szempillái mögül még láthatta, ahogy a fekete selyembe burkolt lány végiglejt a parkettán légies mozdulataival, szenvedélyesen ránéz, majd eltűnik a faajtó mögött.

A férfi felült, majd fogott egy ceruzát és egy összegyűrt papírt, amit talált a földön. A térdén felrajzolta a nő körvonalait, és egy fekete anyagot a sziluett alá, amin lépdelhetett. Ez után a fehér nőalakot mindössze azokkal a szavakkal töltötte ki, amik az eszébe jutottak a szerelméről.

Légies, könnyed, szenvedélyes, szabad, őrült, csodálatos…

Már értette, hogy mi hiányzott a művészetéből.

És abban a pillanatban rájött, hogy akármennyire is lenne jól menő üzletember, doktor vagy ügyvéd, aminek szánták, boldogtalanabb lenne, mint valaha. Mit ér a sok pénz, ha nem vagy önmagad? Ha nem nevetsz és a boldogság messzire elkerül? Ő szeretett művész lenni, és emellett a lány mellett soha nem volt jobban önmaga, mint akkor, abban a pillanatban.