Hirtelen szeretnék ismét kinézni az ablakomon és látni azokat a sárga pitypangokat, amiket ma láttam ott a padról. Érthetetlen miért hagytam, hogy elteljen majdnem egy év, minden változik és már semmi sem a régi. Mégis, szeretném nézni a fűzfám, a rajta ingó levelek édes játékát, azt a sok zöldet szeretném, ami akkor körbevett. Már semmi sem ugyanolyan, mégis annyira megszokott. Ki akartam törni onnan, mégis visszavágyom. Értelmetlen, igaz?
A napokban menekülősre fogtam a dolgot. Mentem, ahová mennem kellett, csináltam, amit csinálni kellett, de a cél mindig csak annyi volt, hogy érjek haza. Fáradtan néztem magam elé, hallgattam a vidám dallamokat, és bár a megkönnyebbülés elért azért pár hete, talán még a hitem is változott általa, nem is tudom, mégis teljes monotonitás vesz körül, a mindennapos rohanás és létezés.. egészen kifáraszt. Emellett bár semmit sem csináltam délutánonként, mindössze továbbra is próbáltam élni, teljesen magához rántott a magány és nem volt időm gondolkozni. Itt hever a blogom, a fejemben a sok gondolat, de nem akar megmaradni a jövőnek, képtelen vagyok leírni és valahogy nem is érzek iránta bűntudatot.
Egy idő után eljön az emberben az, hogy szeretne kitörni a monotonitásból, valami újat akar kezdeni, ami kézzel fogható, ami felrázza. Amikor úgy érzi fel kell adnia valamit, hogy egy egész más jöhessen létre.
Nem akarok már a múltban kotorászni, építeni szeretnék. Bele akarok kezdeni valami újba, amitől megint elindul bennem a lelkesedés. Kell valami. Valami ami megmozgat annyira, hogy kiboruljanak belőlem a dolgok, hogy írásba temetkezhessek újra és hogy megint adhassak valamit.
Tudom, hogy úgy tűnik, de nem vagyok elveszve. Egyáltalán. Csak keresgélem önmagam.