be brave

Egy ideje lapultak bennem a dolgok. Pontosabban igen hosszú ideje, de nem vettem annyiba az egészet, hogy őszintén írjak vagy beszéljek róla. Mindig a szőnyeg alá söpörtem a rossz vagy peches pillanataim, mondva, hogy: "csak rossz napom van", vagy "véletlen". De körülbelül másfél hete rájöttem, hogy ez már nem normális. Hogy teljesen eltávolodtam az igazi önmagamtól, hogy megbántom az embereket, megváltozott a gondolkodásom, teljesen negatív pszichével rendelkezem, és olyan pesszimizmus árad belőlem, hogy teljesen lelombozok mindenkit. Eljutottam akkor arra a szintre, hogy már nem csak pillanatok voltak rosszak egy napban, hanem már napok, vagy akár hetek teltek el úgy, hogy depresszió emésztett és képtelen voltam kitörni belőle. Hirtelen elsírtam magam, a semmiből támadtak borzalmas érzéseim és a gondolataimtól azt hittem megőrülök. Be kellett látnom, hogy valami nem stimmel. Nem tudok rajta túllépni és, hogy valami probléma van.
Le kellett tisztáznom magamban, hogy beteg vagyok e vagy sem. Nem éreztem magam annak, és emlékezetem szerint nem történt velem semmi olyan dolog a közelmúltban, amitől hirtelen depresszióba zuhanhattam volna, vagy igazán megsebezhetett volna lelkileg. Semmire sem tudtam gondolni, de azt is éreztem, hogy nem vagyok beteg, mindössze valami nem stimmel. Régen annyi dologból tudtam magamba energiát meríteni. Elég volt egy naplemente, egy virág és mosolyogtam, életkedvem volt. Boldog voltam. És most egyszerűen olyan érzés öntött el, mintha valami belül visszanyomna. Mintha lenne bennem egy fal, amit nem tudok áttörni, ami nem engedi, hogy önmagam legyek. Mintha valami megszállt volna. Egy árnyék telepedett volna belém.
Nem szeretném tovább húzni a dolgot. Amint erre rájöttem, beláttam és segítséget kértem, egyszerűen mintha ledobtam volna egy hatalmas súlyt a hátamról. Úgy éreztem, mintha lebegnék. Másrészről pedig megnyugodtam. Valahogy tudom magamban, hogy vigyáznak rám, hogy nem kell félnem, mert mellettem vannak. Hogy figyelnek rám, még ha sokáig nem is érzem ezt. Tényleg biztonságot érzek, amit már régóta nem.
Tehát a lényeg, hogy olyan érzésem van, mintha gyógyult beteg lennék. Szerencsére nem sokkal ez után tényleg elkezdődött a tavasz, rügyezni kezdtek a fák, felmelegedett az idő, és bár még mindig nincs az a vad meleg, de már lehet egy szál pólóban járni-kelni, ami azért mégiscsak valami. Legalábbis az én kicsi lelkemnek mindenképp jót tett.
Újdonság, hogy vágattam és festettem a hajam nemrégen. Próbálok bebarnulni, de elég gyatrán megy, be kell vallani. A hivatalos színem most jeges gesztenye, de én még mindig inkább látom vörösnek, ez már legyen az én bajom. Mindenkinek tetszik, csak én vagyok olyan maximalista, hogy elsőre nagy eredményt várok. Nem mintha megbántam volna, hogy anno vörös lettem. Imádtam és most is imádom. Az voltam az igazi én, az energiabomba és életöröm. De hát egyrészt fel kell nőni, kell a változás (!!), másrészt tört tőle a hajam mint az őrült, én meg azonnal drasztikus változtatásba fogtam. Nem is baj, sokkal másabb vagyok már. Így kellett lennie. :)
Újabban meginvitáltak egy jazz tréninges latin formációs csoportba. Tényleg nagyon jól esett, mikor Tamás rám gondolt egynek a csoportból, pedig teljesen kezdő társastáncos vagyok. Némi büszkeséggel meg örömmel töltött el persze, hogy lát bennem valamit. Aztán persze elkanyarodott a dolog másfelé, nem az lett belőle, mint aminek indult, de azért valahol mégis bennem van, hogy lát bennem valamit, még ha végül nem is csak páran lettünk a csoportban és nem meghívásos lett, hanem az jött akinek kedve tartja.
A mostani hétvégém úgy alakult, hogy a párommal voltam péntek délutántól egészen ma délelőttig. Hosszú, hogy miért, nem is sorolnám az okokat, de azt akkor is meg kell említenem, hogy végre éreztem egy kis szikrát a régi érzéseinkből, aminek nagyon örültem. Őszintén szólva megnyugtat, hogy nem veszett el bennem a dolog, pedig tényleg azt hittem. Fogok én még bízni benne, ha így folytatjuk. Sőt, talán már valamilyen szinten ismét bízok. Szükségem volt vele erre a hétvégére. Teljesen feltöltődtem, legszívesebben egész nap csak járkálnék a természetben és élvezném a virágillatot meg a napot. Jön a nyár!
Tegnap este pedig beszélgettem vele az egyetemről. Most kivételesen nem arra kanyarodott a társalgás, hogy hogy fogjuk tartani a kapcsolatot, mikor ő már nem lesz gimis, hanem arra, hogy nekem hogyan tovább. Őszintén? Olyan dolgok buktak ki belőlem, hogy még én is meglepődtem. Talán nem is vagyok egyetemre vagy fősulira való. Talán tényleg csak az elvárások miatt tenném. És akkor megint ott a kérdés, hogy a szívemre, vagy az eszemre hallgassak.
Áh, hál' istennek ez még a jövő zenéje.
De miért ilyen kibaszott nehéz az élet? Legalább lenne hozzá valami tájékoztató mielőtt belevág az ember...