Szeretnék hinni benne. Hogy működik, hogy működni fog, hogy nem maradok egyedül, hogy bízhatok benne. Szeretnék, de egyre nehezebben megy.
Az utóbbi napok túlságosan is megviseltek lelkileg. Ellent mondok saját magamnak, csatát vív bennem az eszem és a szívem. Úgy érzem nincs maradásom, de túlságosan szeretem.
Felemészt az egész. Hogy várom hogy megbeszéljük, hogy újra kitaláljunk valami megoldást, ami nem segít semmit, hogy aztán egy hónap múlva ugyanitt tartsunk. De nem bírom elengedni. Valahol bent pedig mégis megtettem. Potyognak a könnyeim, ahogy elképzelem a hétköznapjaim nélküle, hogy elmegyünk egymás mellett, hogy már nem fogja meg a derekam, nem csókol homlokon, nem ölel át, és most már ki fogja nekem mondani, hogy szeret? Nem akarok egyedül maradni. És attól is félek, nem e ezért vagyok vele.
Ő az egyetlen, aki megmaradt a régi életemből. Ő az, aki az egyik legfontosabb ember az életemben, de annyira fáj amiket mondott és csinált, hogy képtelen vagyok eltekinteni felette. Annyira mások vagyunk, hogy pont ezért egészítjük ki egymást.
Nem tudom mit kéne tennem. Úgy érzem egyikőnknek sincs elég ereje, hogy kimondja a végszót, de akkor meg még megéri maradni, hiszen érzünk egymás iránt valamit.. Vagyis nem valamit.. borzasztóan szeretem, de ezt nem engedhetem, hogy előforduljon többször. Egyszer már megígérte, és most megint itt vagyunk.
Bár megjelenne és minden rendben lenne. Egyszerűen úgy érzem belebolondulok, hogy akárhol járok, egy közös emlék jön velem szembe. A falnak tudnék menni. Meg sírni.
Tudok sírni.