fáj

Ez a nap tele van bonyolult emberekkel, hülyeségekkel, őrülettel és értelmetlenséggel. Egész nap azt nyeltem amit nem is érdemlek. Vagy érdemlem, csak nem értem miért. Utálom az egészet.
Mindig az képes a legjobban bántani akit a legjobban szeretsz. Szeretném néha az emberek fejéhez vágni, hogy igazságtalanok, hogy fáj amit mondanak, vagy amit nem. Szeretném addig ütni a mellkasukat, amíg meg nem ölelnek és el nem sírom magam. Amíg meg nem értik, hogy fáj.
Lehet én is furcsa vagyok. Én is bántom őt, mert nem csinálja úgy, ahogy megbeszéltük már vagy hetvenszer.  És ez fáj. És azt akarom, hogy érezze azt, amit én érzek mikor ezeket teszi. És bántom. De ő meg ahelyett, hogy megértené, csak még nagyobb fájdalmat okoz.
Ma egyszerűen képtelen voltam elfogadni magamban, hogy ez valóban megtörténik, tényleg ezt csinálja velem, és azt mondja, amit mondott. Akkor szerettem volna otthagyni mindent. El akartam menni haza. Haza a lakásunkba. Bőgni az ágyamon. Elbújni a szobámban az ismerős falak közt. A fűzfát akartam nézni, ahogy fújja az ágait a szél és el akartam terelni a gondolataim. Biztonságban akartam érezni magam. De csak álltam, és egyre inkább megdöbbentettek a válaszai, aztán szinte nevetve hagytam ott. Képtelen voltam megérteni. És még most is képtelen vagyok. De talán ő is engem.
Anya is gondolkozhatna néha. Mielőtt leszedi a fejem teljes mértékben ok nélkül. És nem hallgat meg. És nem emlékszik arra, amit megbeszéltünk. Tőlem távol álló, önkéntelen, akaratomon kívüli dolgok csattannak rajtam. És istenem, úgy szeretnék visszacsapni.
Végül anya megint nem jött el velem, pedig három hete ígérgeti. Fel kell fogni: a dolgok változnak. Az anyák nem fognak örökké velünk törődni, és a szerelmünk megkérdezheti tőlünk, hogy szerinted ő szerelmes e beléd (amire a nem leges választ várja).
Végül megint ott voltam. Egyedül voltam. És istenem... mikor tanulom már meg, hogy nem bízhatok senkiben, csak magamban? Hogy is hihettem, hogy vannak emberek, akik tényleg törődnek velem? Akik valóban szeretnek? Akik őszinték? Hogy hihettem azt, hogy én majd megélem a tündérmesét? Meg, hogy minden rendben lesz?
Történjen ez okkal, vagy ok nélkül, végül mindig eljön az a pont, amikor egyedül állsz a buszmegállóban az esőben, és azért harapdálod a szád, hogy el ne sírd magad. Persze nem tagadhatod le mit érzel, látszik az arckifejezéseden, a tartásodon, a levertségeden. És akkor hiába nézel a távolba a kocsik zaján és az esőfüggönyön keresztül, a Bazilika órája, a fák ágai és a templom tornyai se fognak megnyugtatni, vagy elrejteni az érzéseid. És mindenki téged néz. Anélkül, hogy látnák, tudják hogy fáj, és hogy belül vívódsz vagy sírsz. De hiába kíváncsiak, annyira egyikük sem erős, bátor vagy érdeklődő, hogy odajöjjön támogatni. ( Nem mintha egy idegen kézre lett volna akkor szükség a vállamon)
És tessék. Eljött a pillanat. Nálam volt az esernyő, de nélküle sétáltam haza. És a jeges levegő és az üvegszilánkokként arcomba és hajamba csapódó vízcseppek segítettek, hogy sírjak. Mert úgysem látszott és mert hirtelen rájöttem, hogy miket hagytam magam mögött és mi áll előttem. És rajtam is eluralkodott a bizonytalanság. Hogy mit kéne tennem, hogy hogyan szedjem össze magam, hogy ki vagyok és mit is akarok.

Hazaérve amint becsukódott az ajtó mögöttem a földre csúsztam sírva... Kicsit deja vu érzés volt, csak akkor nem volt a közelben se ceruza se papír. Így csak hagytam, aztán levettem a nyakláncom és a gyűrűm, eltettem a fiókomba, lefeküdtem az ágyamba és két órát gondolkoztam azon, hogy hihetek e még abban, hogy valaha is bízhatok valakiben feltétel nélkül, vagy ez volt az utolsó, hogy meg bírtam tenni. És hogy véget vessek e a bizonytalanságnak, vagy legyek az aki nem vagyok (vagy épp ez vagyok?!), bocsássak meg, aztán a sors majd intézi... Sors. Létezel?