Endless story of my life

Tizenhárom éves voltam, ő annyi, mint én. Hét éve ismertem, bár csak látásból, mégis akkor tűnt fel nekem, hogy valahogy másképp mosolyog, más a pillantása, a szeme, a haja… és egészen más érzéseket kelt bennem, mint a többi fiú. Barna szeme volt, de nem egyszerűen csak barna, keveredett a gesztenye sötét, világos arannyal barázdált kérgével, és azzal a melegséggel, ami ősszel éri el az embert, amikor azon a hosszú levélszőnyegen sétál a parkban, abban a színpompában, ami csak néhány hétig tart. Valahogy ott volt benne az a hívogató érzés, hogy nem lehet, és hogy ez az érzés most csak az enyém, az én titkom és titokban szerethetem. És az, hogy nem tarthat örökké.
Soha életemben nem voltam olyan szerelmes, mint akkor, három évig belé. Szerelmes voltam az óta a március hetedikei próba óta, ahogy ültem a földön és hallgattam, ahogy beszél. Majd rápillantottam és az a pillanat beleégett a retinámba, és aztán mind ahányszor lehunytam a szemem csak azt láttam magam előtt, ahogy az ajkai mozognak, a szemét, az arcát, a haját. Hallottam a hangját, ahogy mondja a betanult szövegét unalmasan, monotonon, néha megállt, közbeszólt némi tanári oktatás, ezeket az agyam azonnal el is tompította, aztán folytatta, ugyanúgy, ugyanolyan érdektelenül és lazán, és én oda voltam ezért, hogy annyira merész, hogy nem veszi komolyan. Aztán egyre többször hunytam le a szemem, képzeltem el újra és újra a hangját, majd már nem is a szövegét mondta, hanem hozzám beszélt, dolgokat mondott, amikre vágytam. Amiért olyan mélyen belebújt a szívembe, hogy egy év után már tudtam, szeretem.
Ezek után elég volt rávetnem egy pillantást és olyan hevesen vert a szívem, hogy kipirult az arcom, remegett a lábam, összefolyt mellettem minden ember beszéde, és tudtam hová megy, tudtam mit fog csinálni. Tudtam, hogy el fog menni mellettem és –istenem- már a gondolattól is fáztam és volt melegem, hogy látni fogom, és talán ő is meglát. És minden egyes ilyen „találkozás” égett a reménytől, lehetőség volt, hogy akkor talán ő is átéli azt a pillanatot, mint én egy éve, aztán kettő, majd három…
De ez a pillanat sosem jött el.

Jóban voltam a legjobb barátjával, elmentem olyan helyekre, ahol semmi keresnivalóm nem volt. Kínos szituációkba kerültem és sosem adtam fel, csak miatta. És ahelyett, hogy végül boldogan éltünk volna, míg meg nem halunk, közbeszólt az élet. Párszor… Sírtam a földön több százszor. Mérföldeket sétáltam összesen, ha minden egyes „sétáljunk már” felvetést összeszámolok, ami azzal a hátsó szándékkal volt az agyamban, hogy hátha összefutunk. És hátha most majd megtörik a jég és így tovább. Három teljes évig szerelmes voltam a srácba, akinek göndör barna haja, barna szeme volt, sportolt, és elég menő volt ahhoz, hogy engem észre sem vegyen. Addig futottam utána, amíg ki nem húzták alólam a talajt, sőt még utána is. Az egyik igen jó barátja kísért haza helyette, a másik barátjának tetszettem, a másik barátjának igen jó barátja voltam, a gyerekkori szerelmem újra felkeresett és mindez egy cseppet sem érdekelt egy pillanatra sem, mert egyikőjük sem ő volt. Sőt, ő és az egyik akkori legjobb barátnőm szemet is vetettek egymásra. És én mindezt csendben hallgattam, ahogy köztük alakul valami, mert az én titkomról alig tudott valaki. És ez már a harmadik évben volt.

Tizenöt éves voltam. Együtt mentünk egy kisebb csapattal egy középiskolába nyíltnapra. Lehetőség volt? Már nem voltam benne biztos. Akkor már csak örültem, ha a közelembe került. Azt élveztem, amit kiváltott belőlem, a remegő térdeket, azt az elöntő forró érzést és az elmosódott hangokat. Egy valamit gyűlöltem: hogy mindig meg akartam felelni neki.
Felmerült a kérdés: örüljek annak, hogy most, hogy vége az általános iskolának esetleg elválhatnak az útjaink?
Nos, képtelen voltam eldönteni. A szívem azt súgta, hogy nem érdekel semmilyen szenvedés, sem az, amin keresztülmentem, sem az, amin keresztül fogok, csak látni akarom és érezni akarom azt, mint amit akkor. Az eszem pedig csak azon járt, hogy soha sem fogok így túllépni rajta. Hogy itt lenne az idő, hogy belássam végre, vége van, a csata nemhogy elveszett, de sosem létezett. És elment három év.
Aztán a döntés elmaradt. Hogy miért? Mert kiderült, hogy együtt folytatjuk, ismét évfolyamtársakként abban középiskolában, ahol együtt voltunk nyílt napon. Újabb négy év.

Vajon meg van írva a sorsunk? Én hiszek benne. Te hiszel?
A történet végét sosem találod ki.