little things

Hálás akarok lenni.
Hálát adni mindazért, amit átéltem, a csonka családi életem, a szerelemmentes első tizenhárom évem, aztán azt a fájó három évet, amit a viszonzatlan szerelem fájdalmával átéltem. Szeretnék hálás lenni egy igaz barátért, és azért a sok hamisért, akikben hittem. Köszönetet akarok mondani a depressziónak, a fájdalomnak, de ugyanúgy az örömnek és nevetésnek is, amiket megéltem. Az esőnek és a szivárványnak, a rétünknek és Egernek. A kis szobámnak abban a panelban, ahová mindig menekülhettem, és mindig biztonságérzetet adott. Köszönöm a naplementének, hogy annyiszor csalt mosolyt az arcomra. Az ősznek a színes leveleivel, a tavasznak a friss virágaival, a nyárnak a napsütésért és a télnek a hóért és az otthoni melegségért. Hálát adni azokért a kávézókért, amiket együtt fedeztünk fel, az iskolámért, ami ennyire megviselt, és mostani gimiért ami felgyógyított. A sorsnak, hogy így alakította az életem, mert igen, ki merem jelenteni, hogy hiszek a végzetben.
Hálát akarok végre adni ezért a költözésért, ami nyáron történt. Szeretnék hálás lenni, hogy a kapcsolatom ennyire kerek és egész, és hogy milyen nehézségeken mentem át miatta már most.
Órákig írhatnám a listát, amiért hálás vagyok. Az álmaim, az utazások, a tapasztalásaim. Minden. Szeretek az lenni aki vagyok, de már nem úgy mint régen.
Hiányzik a magány, egy kis idő magammal, némi tépelődés és valódi fájdalmak. Szeretném kiborítani azt az edényt, ami a lelkemben összegyűjtötte ezt az egy évnyi szennyest. Szeretnék újra a földön sírni, hogy ne legyen utána erőm. Hiányzik a továbblépés öt perce. 
Miért érzek ennyi fájdalmat most? Miközben boldog vagyok és mégsem? Hálátlan lennék? Szerintem nem.
Élni akarok. Őrülten és nevetve, ahogy egy éve. Minden nap menni akarok valahová, még ha nincs is időm és nem is tehetem meg. Mindenkivel találkozni akarok minden nap, mindenkiről mindent tudni akarok és mindenkinek segíteni a problémáin, ahogy egy éve. Szeretnék sírva futni a hóban valakihez, aki mindig mellettem állt. Szeretnék mindenkit megölelni, hogy ne érezzék magukat egyedül, és hogy én se érezzek így.
Mert magányos vagyok. Értitek? Elveszett. Elvesztem a saját kreált világomban, elvesztem a valóságban és az érzéseimben, amiket elnyomtam magamban. Össze vagyok zavarodva.
Nem vagyok már az aki voltam, foghatnám ezt sok mindenre. És ez nem lenne baj. Csakhogy én akkor voltam boldog, amikor az voltam aki voltam, és most a fél karom odaadnám azért, hogy újra olyan boldog legyek, mint akkor boldogtalanul.

Elkap az a furcsa érzet, amikor ott tartasz, hogy elhagyj egy helyet. Mintha nem csak azok az emberek hiányoznának majd neked, akiket szeretsz, hanem egyben hiányozni fog a személyed, aki most vagy ebben az időben ebben a helyen, mert tudod, hogy sose leszel már ilyen többé..