When?

Mindig eljön az ember életében egy olyan pont, amikor rá kell döbbennie, hogy eljött az idő, hogy kiderüljön egy titok, be kell látnia mit tett és erősnek kell lennie, még ha nem is akarja.
Szeretném azt mondani, hogy ez borzasztóan megvisel most, de valójában nem, megint csak fel sem fogom, és talán nem is akarom felfogni. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, kapok segítséget, tudok kire támaszkodni. Mégis, valami olyan szemszögből figyelem az életem mostanában, ami nem éppen felel meg a valóságnak és mégsem álom.
Tegnap miután elmentem az orvoshoz, kimentem a rétre. Régen voltam már ott egyedül, és akartam magamnak adni egy lehetőséget, hogy kiszabaduljanak belőlem az érzelmek és az indulatok. Természetesen mindig úgy van, hogy amikor nem szabad sírnod, akkor csak jön és fojtogat és nem bírod, amikor pedig megengeded magadnak, egyszerűen képtelen kitörni belőled. Fojtogatott, mint a ki nem mondott szavak, mint egy félrenyelt falat, és egyszerűen nem ment. Leginkább hisztiztem ott egyedül, egyetlen könnycseppet sem tudtam kipréselni magamból és ez rohadtul felbosszantott. Annyira elcseszett az egész. Mi a franc van velem?!
Néha tényleg megijedek, hogy a fenébe is, engem tényleg nem ráz már meg semmi? Most már sosem fogok kiborulni és mélyponton lenni? Földön sírni és menekülni? Nem fogom keresni a térdig érő hóban a barátnőm, és a sírás nem fog könnyíteni a lelkemen? Mégis mi történt velem? Mikor lettem ilyen? És miért? Olyan vagyok mint valami rohadtul tapasztalt életunt nő, akit már semmi sem lep meg, és sírni is csak azért sír, hogy néha érezze hogy sajnálják. Túlnőttem ezen az életszakaszon? Vége van?
És valószínűleg igen, ez a válasz rá. Nem emlékszem mikor sírtam utoljára kétségbeesetten és őrülten, mikor adtam ki magamból minden fojtogató érzelmet, mikor voltam felhőtlenül boldog, és ezeket mikor vállaltam fel mások előtt. És hiányzik. Amikor még tényleg segített a sírás és őrülten érzelmes voltam. És igenis képes voltam kiordibálni magamból vagy akárhogyan, de kiadni azt, ami bántott. Ilyenek a felnőtt nők? Mármint nem mintha én az lennék, de képtelenek sírni? Úgy igazán? Lehet hogy a sok feszültség, fájdalom és tapasztalat tényleg meglapul bennük és depresszióba zuhannak? Lehet azért olyan labilis mindenki érzelmileg? Mert képtelenek kiadni magukból? Ezért járnak jógára, meg több tízezer forintos terápiákra, pszichológushoz meg minden felé, hogy valaki felszabadítsa őket? Ennyire összetett minden?
Most kezdem érteni, hogy miért sírják vissza a tinédzserkort, amikor minden megtehettek és kiélhették magukat. Nem csak a bulik szempontjából a legalkalmasabb ez az időszak, hogy az ember kitombolja magát, de talán ez az a rész az életében, amikor utoljára van lehetőség rá, hogy az érzelmeit megélje és aztán félredobja, vagy igazán túllépjen rajtuk. Aztán vége.

Nem hittem, hogy valaha is ezt kívánom, de bárcsak lennék az a lány, aki régen, akit sokan inkább elkerültek, mert mindent a szívére vett és sírt és nevetett és önmaga volt. Nem úgy mint most. Az emberek nem azok alapján jegyeznek meg amiket teszel, hanem amilyen érzelmeket kiváltasz belőlük. És ha te magad is képtelen vagy érzelmekre, hogyan lehetsz különleges?