I will never change

Ahogy itt üldögélek, ezen a némileg borongós szeptember 29-ei szombat délutánon, a frissen kitakarított szobámban, és várom, hogy megszáradjon a nemrég felmosott parkettám, túl egy sor veszekedésen az anyámmal, viszont túl az egyik legromantikusabb estémen, azon jár az eszem, hogy mennyire hálásnak érzem magam. Talán össze sem függ amiket most egy mondatba zsúfoltam, és mégis, ebben a nagy kavalkádban, ami most a szívemben van, ez talán a legnagyobb rend, ami valaha volt. Úgy érzem minden a helyén van, vagy - na jó, józan ésszel végiggondolva semmi sincs a helyén, de - legalábbis egyszer a helyére kerül.
Olyan ritkán írok már magamról. Úgy értem az életemről. Sokszor magyarázkodtam, hogy ez miért van így, de valójában egyszerűen félek itt megosztani a mindennapokat és az azzal kapcsolatos gondolataim és érzéseim, mert könnyen visszaélhetnek vele. A másik viszont, hogy lehetne belőle tanulni...
Furcsa párhuzam van most az életemben. Mióta kapcsolatban vagyok, teljesen megszűntek az álmodozásaim, eltűntek az álomvilágok és minden képzelgés, ami segített szebbé tenni például ezeket a borús szombatokat. Teljesen a valóság rabja lettem, az álmaimra jobbára egyáltalán nem emlékszem, pedig régen alig vártam, hogy álomra hajthassam a fejem e miatt. És mégis, mióta kapcsolatban vagyok, a szerelmi életem felvirágzott, pedig eddig az volt a legsötétebb ösvény bennem. Ezen a téren folyamatosan úgy érzem, mintha nem a valóság lenne és álmodnám az egészet. Mint egy mese egy herceggel és egy hercegnővel, és minden a tökéletesnél is jobban alakul. És míg régen a magánéletemen kívül minden rendben volt, most épp fordítva van. A rengeteg energia, amit ebbe a kapcsolatba ölök, egyáltalán nem hiábavaló, vagy nem kifizetődő. Mindössze az a gond, hogy az életem többi részét emiatt hanyagolom, legyenek ezek barátok vagy család, saját magam, vagy suli. És ezzel tisztában is vagyok, változtatni is akarok, de nehéz. A kapcsolatom pedig semmiképp sem akarom visszább venni, vagy hanyagolni, mert jelen pillanatban ez az egyetlen biztató, boldog rész az életemben. Abba pedig nem merek belegondolni, mi lesz ha ennek hirtelen valamiért vége szakad. Zuhanok. Nagyon, nagyon mélyre.
De másrészről viszont tizenhat vagyok, most van az első komoly kapcsolatom és most akarom megtenni azt, amit később már nem tehetek majd meg. Szeretnék vele őrült és szerelmes lenni, mert semmit sem kell még túl komolyan vennünk, és szeretném kiélvezni, hogy most kicsit a sors kinyújtotta felém a kezét, és kivilágosította azt a gazos ösvényt bennem, ami helyén eddig lyuk tátongott, és mindig is vágytam rá, hogy szeressenek. Szóval nem szeretnék bűntudatot érezni amiatt, hogy boldog vagyok. Rengeteg embernek segítettem már, hogy ők is megleljék ezt a békét, amit most én megtaláltam, és aki szeret, az mellettem marad így is, aki meg nem, az sosem magamért szeretett. Mert már jó ideje nem változtam semmit.