never

Vannak emberek, akik ha a közeledbe kerülnek, egyszerűen legszívesebben megfordulnál és elsétálnál a másik irányba. Akik képesek csak egyetlen mondatukkal, vagy egy rossz szavukkal romba dönteni, tiporni, akiknek adsz a szavára, és ők maguk vágják a fejedhez, hogy semmire sem fogod vinni. Sírásig tipor. Eldöntöd, hogy ha legközelebb keres, nem fogod felvenni a telefont. Megfogadod, hogy ha meglátod a számot, csak hagyod, hagy csörögjön, meg fogja unni, abba fogja hagyni. Aztán mégis felveszed... Ártatlanul indul, hiszel abban, hogy most minden rendben fog menni, nem fog tenni semmit, most tényleg csak beszélni akar. Aztán újra kezdődik.
Egy ideig csak hallgatod, próbálsz közben másra gondolni, nem is figyelsz, a neked szögezett szavakról, amik dárdaként közelednek nem veszel tudomást. Aztán visszaszólsz egyet-kettőt, mint egy hidegvérű ember tenné, kulturáltan. Bízol abban, hogy hamarosan vége, tudod hogy csak rossz napja volt, tudod hogy ezt nem direkt teszi. Aztán megjelenik az első könnycsepp, majd a következő, egyre többször szólsz vissza, egyre mélyebb dolgokba vájnak a szavai. Minden pillanat, másodperc ami ketyeg azon a régi faliórán csak nagyobb sebet okoz. Kezed már a piros gombon, csak egy kisebb nyomás, és vége. Csak egy mozdulat. És akkor beléd döfi a legfájdalmasabb szavakat.
Amikor már úgy kikelsz önmagadból, hogy csak hozzávágod a dolgokat, még ha nem is gondolod komolyan. Elveszted a kontrollt magad felett, elveszted a józanságot, széttiporja a szíved, a gondolataid, a pillanatod, a boldogságot, belegázol a lelkedbe, és képtelen vagy tűrni. Amikor már sírva bukdácsolnak ki a szavak a szádon, már azt sem tudod mit mondasz, csak jönnek, hogy azért valamit mégis csak hozzávágj, hogy neki is fájjon, persze ő nem mutat semmit, hisz rendíthetetlen. Annyira jelentéktelennek érzed már magad, hogy képtelen vagy megszólalni, csak potyognak a könnyeid, egyik a másik után fut végig az arcodon az öledbe, ahogy ülsz a földön és a füledhez nyomod a telefont, hallgatod, pedig csak egy gombot kéne megnyomni, hogy vége legyen, de nem... kínzod magad, és te magad is hinni kezded, hogy igaza van. A fekete festék végigfolyik az arcodon, ahogy megtörlöd a kezeddel az is fekete lesz. Eluralkodik rajtad a pánik, ordítanál, de nem lehet, most ő van soron, nem is tudnál. Aztán kinyomja a telefont, te csak ülsz, hallgatod a szaggatott sípoló hangot, és azon jár az eszed, hogy ezt neked kellett volna megtenned, vádolod magad, hogy miért hagytad, hogy sírásra kényszerítsen, megbánod, hogy nem tetted meg, hogy nem hagytad ott, hogy nem lépsz túl rajta, de nem tudsz.
Újra eltör belőled az a régi én, aki félt attól, hogy bánthatják, mert nem tud védekezni. Aki csak ült, és hallgatta a szitkozódásokat, a szavakat, a fájdalmat, aki csak tűrt, és elfojtott. Képes visszahozni beléd ezt a lelket, amin nagy nehezen léptél túl az évek során. Mindaz amiért küzdöttél, hirtelen semmivé foszlik, és újra csak ott vagy ahol régen, a padlón. A legjobb barátod mellett, ami sosem hagy ott, ahol mindig ott lehetsz, aki olyan barát, amin kisírhatod magad. Hát közelebb bújsz hozzá, átadod a könnyeid, engeded hogy beszívja a dohos szőnyeg, suttogsz néhány érthetetlen szót, elnyögöd neki a fájdalmad, hallgatod a csendet és az óra ketyegését. És minden másodperccel nyugodtabb vagy.
Aztán felkelsz, mintha mi sem történt volna, megmosod az arcod, és továbblépsz. Nem állhatsz meg. Úgyis csörögni fog még a telefon. Te pedig nem engedheted meg magadnak, hogy feladd. Sosem.