i am me and nothing more

Néha az az érzésem, hogy akárhányan vannak körülöttem, akkor is borzasztóan egyedül vagyok. Csak úgy néha rám tör az érzés, mint régen, hogy magam vagyok, a saját gondjaimmal, amiket nem varrhatok más nyakába, mert neki is van elég. Aztán amikor mégis megteszem rosszul érzem magam, hogy sajnáltatom magam. Hülye egy logikám van.

Annyiszor írtam, hogy szeretnék csak úgy állni az esőben, élvezni ahogy a cseppek teljesen eláztatják a ruhám és a hajam, ahogy végigfutnak a karomon és az arcomon, és elérni hogy végre tényleg ne érdekeljen mit gondolnak mások erről az őrültségről. Évek óta építgettem magamban a tudatot, hogy ha majd legközelebb esik, akkor meg fogom tenni, ott fogok állni, bőrig fogok ázni és élvezni fogom. De sosem tettem meg.
Ma eláztam. Nem vittem a suliba esernyőt, és megázott a hajam, a gatyám.. Mégis futottam. Pedig ott volt a lehetőség, élvezhettem volna is, csak jó hozzáállás kellett volna, és nem tettem meg. Futottam.

Néha megkérdőjelezem saját magam, hogy miért nem teszem meg, ha ezt akarom? Miért kell úgy éreznem, hogy ha megtenném kevesebb lennék, csak mert mások így látnák? Miért nem magamnak akarok megfelelni, és magamnak akarok jót? Kezdek megint elveszni, pedig már olyan jól magamra találtam egyszer. Úgy látszik az ilyenekre vigyázni kell. A társadalom képes megváltoztatni, még ha nem is akarod.