Az emlékezés napja

Ez az ősz az eddigi legszebb amire emlékszem. Nincs köd, nincs annyira hideg, nem esik szinte sosem az eső, de a fák színesebbnél színesebbek, mindent avar borít, és egyszerűen csak kedvem lenne rohangálni a fák között, és zenét hallgatni. Csakhogy nem tudok, mert nem jó a fülesem......
A tegnapi halottak napja valahogy más volt mint tavaly. Az járt a fejemben, hogy most már egyel több ember sírjához kell menni, és hogy te jó ég... Most megyek oda először azóta hogy a temetés volt. És rájövök, hogy egyébként borzasztóan hiányzik... Ahogy a dédimamám is. Meg persze mindaz, amit ők létrehoztak abban az apró lakásban, ahol mamámékkal éltek.
Régebben mindig alkonyatkor mentünk, akkor már csak a mécsesek világították be a temetőt, a színes leveleket, a fák árnyékát, és bár számomra a temető ijesztő hely, mégis gyönyörű volt... De tavaly óta nem. Kitalálták, hogy minek menjünk olyan későn, hát ebéd után elindulunk, gyorsan elintézzük és kész. És ezt bánom. Mert én szeretek úgy emlékezni, hogy igazán megéljem. Nem azért akarok elmenni a temetőbe, hogy ezernyi mécses mellett elbeszélgessek a holnapi ebédről. Ez nem erről szól. És irritál, amikor úgy érzem, hogy nem is veszik komolyan.
Rengeteg virágot vittünk, és rengetegen voltak az emberek. Szerencsére ezen az őszön nem sokszor esett az eső, így sár sem volt, és a leveleket is könnyedén fújta a szél. Először mentünk a májusban temetett dédipapámhoz... Amikor odaértünk, csak egyetlen lila virág volt a síron, és a kereszt, amit még a temetésen szúrtunk a földbe... Olyan mintha tegnap lett volna, pedig lassan több mint fél éve. Fel sem fogom.

Miközben a mécseseket gyújtottam, és hallgattam a halk beszélgetéseket a délutáni programokról, folyamatosan bevillantak az eszembe a képek, amikor reggel megtudtam hogy meghalt, amikor elmentem iskolába, amikor mindenki részvétét nyilvánította, de senki sem értett meg... Amikor egyedül sírtam az udvaron, és senki sem jött oda hozzám... Eszembe jutott a temetés, ahogy lassan a földbe tették, és ahogy amint beásták, és a tömeg elvonult, elkezdett zuhogni az eső, én meg csak álltam és vártam... Hogy könnyebb legyen, de nem lett az. Eszembe jutott dédimamám öreg arca, ahogy összetörve sír, aztán a halotti tor, ami nem volt méltó dédipapámhoz. Aztán amikor másnap mentem, fekete zászlóval a ház felett, és ott volt a tudatomban, hogy ezt most miattunk tették ki, de nem akartam elhinni, és a szoba, ami üresen állt.... Hirtelen kedvem lett volna leülni a sír mellé, csak ülni, és gondolkozni, hogy hogy lehetett így vége, és hogy alakulhatott minden ilyen nehezen... Szerettem volna bocsánatot kérni, és szerettem volna megmondani neki, hogy szeretem és szerettem, és szerettem volna áthidalni azokat az akadályokat, amik köztünk voltak... Szerettem volna vele beszélni.... de ez még életében is lehetetlen volt. Nem is ismertem. Nem is ismerhettem, pedig annyi mindent mesélhetett volna... És már késő.

Papám lefényképezte a sírt, hogy elküldhesse a fényképet dédimamámnak Kijevbe... Annyira borzasztóan lehetetlen helyzet uralkodik itt. Ez annyira igazságtalan velük szemben. Borzasztóan éreztem magam.
Meglátogattuk a többi sírt is, gyújtottunk gyertyát, emlékeztem rájuk, pillanatokra és emlékekre... Aztán visszafelé papám azt mondta, hogy visszamenne a dédim sírjához... És tudtam hogy sírni akar. Tudtam, hogy meg akarja gyászolni, mert eddig nem adhatta ki, még a temetésen sem, nem mondhatta el... És hogy akkor most... de akkor a család úgy döntött, hogy hát menjünk vele, maradjunk még ott, és megint el kellett fojtania. Pedig annyira jó lett volna csak ketten vissza menni. Papi és én, és állni, és emlékezni. Mert annyira ügyelt rá, hogy a síron minden a helyén legyen. Hogy szép legyen... Hogy az apja jó helyen legyen attól függetlenül, hogy más országban... Csak annyit motyogott visszafelé, amikor fogta a kezem, hogy nehéz halála volt, és hogy annyira sajnálja... És könnyezett, aztán vége.
Gyújtottam egy gyertyát a Mindenki sírjánál... Persze a család olyanokért akart, akiket ismertünk, de messze temették el őket, és nem látogathatjuk meg, de én... nos én az apámért gyújtottam. Sosem tettem ezt, sosem akartam tudomást venni róla, de úgy éreztem, hogy megérdemli, és megérdemlem, hogy megemlékezzek róla, még ha él is, vagy ha nem. És jól esett hogy éghet ott az ezernyi láng között egy az enyéim közül, egy olyan emberért, aki egyébként fontos lenne. Nevetséges, de közel éreztem magamhoz. Nem mondom, hogy könnyebb lett ettől a lelkem, bár mitől lenne könnyebb, ez a súly szinte alig létezett, amikor megszűnt, mégis valahogy azt éreztem, hogy összetartozunk, és tettem valamit, amivel érezhetem, hogy hozzám tartozik. Vagy hozzám tartozott. Nem tudom megmagyarázni... Csak figyeltem még a lángokat, aztán hazaindultunk.

Elterelődtek a témák, semmiségekről volt szó, de azt hiszem ez volt az első halottak napja, ami igazán megérintett lelkileg. Úgy éreztem, hogy még velük lehetek egy kicsit, hosszú idő után. Még ha nem is így volt.