love autumn, love breathing, love world.

Pénteken csak csendesen üldögéltem egy kávézóban Eger szerintem egyik legszebb utcácskájában, az emeleten, ahová egy aranyos kis csigalépcső vezet, egy angol pár mellett, akik aranyosan társalogtak, de gőzöm sincs, hogy miről. Valamilyen okból a rádióban folyamatosan csak olyan zenék mentek, amik a mostani ízlésemnek megfelelőek, és legszívesebben az összesnek felírtam volna a címét, hogy itthon megtalálhassam őket. A falon képek lógtak, felidézve régi korokat, és olyan hangulatom lett, mintha akkor lenne, mintha most kilépnék az utcára és olyan lenne minden mint akkor... Régi fehérre meszelt faablakok néztek a macskaköves utcákra, és olyan érzésem lett hirtelen, mintha nem is Magyarországon lennék, hanem valami egészen más helyen. Egy apró kis kovácsoltvas asztalnál ültem, üveg tetejét valami kockás fehér terítővel fedték le, lapozgattam az itallapot, és közben elgondolkodtam azon, hogy vajon miért nem járok én többször ilyen helyekre. Már csak az is megnyugtatóan hatott rám, hogy ott ülhettem. Persze ott volt velem Vivi, beszélgettünk, apró semmiségekről, majd olyan dolgokról, amik fontosak, és mindkettőnket foglalkoztatnak. Beszéltünk persze a suliról, hogy mennyi minden változott, és hogy nem bántuk meg a régi döntést, hogy oda mentünk ahová.

A pincérnő felvette a rendelést egy tulajdonképpeni forró vaníliás, és egy mogyorós tejre. Persze ott egészen más íze volt, mintha itthon ittam volna. Valahogy még a pincérnő viselkedése is emlékeztetett valamiféle régi kiszolgáláshoz, de nem tudnám megmondani miért. Nagyon közvetlen volt, és kedves.

Most már látom, hogy én semmit sem bántam meg az életemben, amit tettem. Voltak apróbb ballépéseim, és voltak nagy változások amiket én idéztem elő, de semmit sem bánok ami történt. Visszanézve valahogy már látom, hogy mindnek oka volt, hogy az lehessek most, aki vagyok.

Tegnap Vivivel elmentünk a Népkertbe, vettünk kürtős kalácsot, kakaósat, forrót és nagyon jól esett. Végigsétáltunk a gesztenyefa soron, közben nevettünk, és olyan szép volt. Az összes levél citromsárga volt, néhány fának pedig a vörös levelei keveredtek közéjük, itt-ott megbújt egy-két gesztenye, és úgy az egész annyira gyönyörűen festett. Az ég bár világoskék volt, sok fehér apró felhő fedte, és ahogy ment lefelé a nap, az összes kis pamacsnak megfestette a szélét rózsaszínre...
Imádom az őszt. Annyira szép.

Leültünk egy padra a játszótér mellett, visszaemlékeztünk minden pillanatra, amit a nyáron ott töltöttünk, és nevettünk, és rájöttem hogy még az sem volt felesleges. Hogy még a nyáron elvesztegetett napjaim a boldogságom kutatása és keresgélése közben is megérték, mert annyi emlékem lett, és végül nem is volt rossz ez a nyár, bár alig történt valami.


Úgy érzem, hogy sokat változtam ismét, és megint valaki más lettem. És büszke vagyok, mert tudom, hogy ha kiskoromban találkoztam volna a mostani magammal, felnéznék rá. Úgy érzem, hogy sugárzok, és tudok adni a környezetemnek abból ami vagyok, hogy képes vagyok boldogságot sugározni, hogy nő lettem, és végre nem valami tömeglány, aki próbál érvényesülni, de sehogy sem megy. Kezdenek elképzeléseim lenni a jövőmről, és kezdem belátni, hogy ha tetszik, ha nem ebben a testben kell leélnem az életem, szóval jobb ha elfogadom. És mióta elfogadom, valahogy többnek is érzem magam.

Rájövök, hogy amit az osztályfőnököm mondott az utolsó óránkon, hogy bontakozzak ki, mert könnyebb a háttérben megbújni, sötét ruhákban járni, könnyű tömegnek lenni, de mutassam meg magam, mert érdekes vagyok, és érvényesüljek, mert a személyiségem sokakat meg tud fogni... Hogy ez sikerült. Hogy igaza volt. És fényévekre vagyok attól, aki ott voltam. Hogy messze vagyok már hál' istennek attól a lánytól, aki tudta magáról, hogy nem egy a sok közül, és tudta hogy egyéni, és tudta hogy képes lenne arra, hogy boldog legyen és sugározzon, és keressék a társaságát, mégis sötét ruhákba bújt, el ment az életkedve, feladta, és a háttérbe menekült. Most képes lettem újra önmagam lenni. Amit nem hagyok elveszni most már. Önmagam maradok, mert tudom hogy sok olyan ember van, aki képes önmagamért szeretni. Nekem pedig azt hiszem ez a legfontosabb.