20:24

"Üres."

Mondanád, ha kérdeznélek arról, hogy milyennek látod most a blogom. Fehér, egyszerű, csak semmi túlbonyolítás. Ilyen akarok lenni. Ilyen egyszerű, áttekinthető, megfejthető, őszinte. Így. csak feketén-fehéren. Nincs itt más, csak te és én. Én adok neked magamból, te elolvasod, véleményezel, leszűrsz valamit, elfelejted, vagy emlékszel. Ennyi. Én pedig írok. Átérzed, vagy sem. Érdekel, vagy sem. De ne ítélj első látásra. Amilyen egyszerű a kinézet, olyan bonyolult az írás. Nos ilyen vagyok én. Kívül talán nem tűnök ki a tömegből, de belül ordítok. Ordít az, hogy igenis vagyok valaki. Vannak álmaim, céljaim, amiket véghez akarok vinni. Nem vagyok egy olyan, akin csak át lehet lépni. Rajta, legyél velem olyan amilyen csak akarsz, de ne nézz át rajtam. Annál talán még az undor is jobb.

Érdekes, hogy miközben sétáltam hazafelé a hidegben, rugdostam néhány levelet, elgondolkoztam pár dolgon, és olyan egyszerűen és áttekinthetően le lehetett volna írni ide. De naná, hogy amikor ideülök, semmi sem jut eszembe. Csak azt tudtam, hogy át akarom alakítani. Még azt sem hogy milyenre...

Most nem találom a helyem. Tudod rég volt, amikor elkapott a magány érzése, és most valahogy utolért. Nem is értem. Nem vagyok egyedül, nem érzem magam egyedül, mégis bennem van valami megmagyarázhatatlan fájdalom. Bár bíztam benne, hogy innentől kezdve már tényleg eltűnt ez az életemből, és hittem abban, hogy most már csak a jó jön, de valahogy már megint ok nélkül itt van, és nem tudok mit tenni ellene. Megint úgy érzem, hogy rossz. Hallgatok semmit mondó számokat, nézek valami ócska filmet a tv-ben, és hiányzik valami. Fogalmam sincs, hogy mi. Valahogy most minden olyan távolinak tűnik, mintha az egész eddigi boldog hónapjaim csak messziről figyeltem volna, és most visszazuhannék a valóságba. Persze megint csak mondom, hogy ok nélkül...

Bárcsak esne az eső. Most szívesen kiülnék az ablakomba, mint régen, és valami lassú zongoraszám mellett figyelném ahogy a cseppek halkan koppannak a betonon, ahogy a levelekről csúszdáznak a föld felé, ahogy a padról csöpög a víz... Figyelném a tócsákat, és a siető embereket, gondolkoznék...

Tudtad, hogy minden egyes lélegzettel képes nőni a fájdalom? Tudtad? Sóhajts. Érzed? És csak nő... nő.