"Egyedül éltünk, egyedül haltunk, minden más közötte csupán illúzió."

" minden reggel úgy kelek fel, hogy most a vége jön. épp cserélném a lelkem, mikor újra rám köszön."

Néha csak mész egy úton, amit minden nap megteszel, nem is gondolkozol, csak lépkedsz, ahogy mindig is. Nem nézel körül, már láttad ezerszer, nem gondolod át, már ezerszer megtetted. Nem agyalsz azon, jó felé mész e, tudod, hogy igen, nem akarod tudni mennyi idő alatt tudsz végigmenni rajta, már milliószor kipróbáltad, és fejből vágod.
Minden nap rutinosan elindul a reggel, talán besüt némi sápadt napfény az ablakon, talán ez ébreszt fel, talán épp esik az eső. Kinyitod a szemed, és végigfut benned, miközben a plafont bámulod, hogy ez a nap miket tartogat, eszedbe jut, mennyi mindent kell elvégezned, mire újra ott feküdhetsz, és tudod, hogy össze kell futnod emberekkel ha akarsz, ha nem. És mégis felkelsz azzal a reménnyel, hogy ez a nap tartogat valamit. Hogy nem olyan lesz, mint a többi. Talán ezen a napon megváltozik valami.
Mosolyogsz egyet, hogy azért mégis azt mondhasd 'megpróbáltam jó pofát vágni a dolgokhoz', és kitakarózol. Megcsap a hideg, rájössz, hogy szeptember van. Megkeresed a papucsod, és kicsoszogsz a fürdőbe, életet lehelsz magadba, felkapsz valami felsőt, amitől megváltozol, meg egy nadrágot, és magadra veszel egy pulcsit, mert odakint már hideg van reggel.
Felkapod a táskád, a tornacipőt, és elindulsz otthonról, de persze előtte elbúcsúzol.
Néha csak úgy eszembe jut mi lenne, ha olyan korán tudnék felébredni és elindulni, amikor még csak éppen elkezd felkelni a nap. Mikor csendesek az utcák, nincs zaj, nincsenek rohanó ideges emberek, csak a nyugodt hajnal, vagy reggel, madarak, néhány barna, halott levél az úton, egy kis szél, ami belekap a hajadba, nincs szmog, mindenki alszik. Néhány tócsába belefúj pár frissen leszakadt levelet a szél, megtörve a tükrét, és lágy hullámokat keltve... Csak nézném benne a tükörképem, aztán figyelném, ahogy a hullámok elmossák az arcom. Belerúgnék néhány gesztenyébe, és addig figyelném, amíg végleg meg nem áll a gurulásban.
Ledobnám a vállamról az összes súlyt, és elmennék innen. Csak felülnék egy vonatra, nem is érdekelne hová visz. Hallgatnám ahogy halad a síneken, és bámulnék ki az ablakon. Mennék valami távoli helyre, ahol kicsit megnyugodhatok. Vagy nem is mennék sehová. Csak utaznék megállás nélkül. Céltalanul.
Jó lenne új utakat bejárni, új helyekre eljutni, csak menni előre, mintha semmi sem számítana. Jó lenne csak sírni, kockázat nélkül, jó lenne kimondani hogy fáj, anélkül, hogy úgy vennék sebezhető vagyok. Jó lenne, ha mindenki elfogadna úgy ahogy vagyok. Szeretném, hogy akiknek akarom, azoknak meg tudjam mutatni ki is vagyok. Mert nem az, aki hétköznap végigmegy azokon az utakon. Nem az, aki folyton nevet, és nem fáj neki semmi. Nem csak egy a sok közül. Nem vagyok tömeg.
De akinek szándékosan meg akarom mutatni ki is vagyok, annak nem megy. Akire pedig nem is számítanék, hirtelen meglátja hogy belül minden más.

Csak a sors, vagy az életed tudja megszabni a barátaid. Akivel barát akarsz lenni, azzal sosem leszel az igazán. Akivel nem mondjátok ki, hogy barátok vagytok, mégis tudjátok, na az az igazi. A többiben ne higgy.