▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬ஜ۩۞۩ஜ▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
Fojtott vágy lobban, szilánkos emlékek törnek darabokra.
Hit száll fel, remény suhan, s kecses mámorba csúszik, túl a pokolban.
Újabb üveg törik, tenyerembe vág, vér csöppen.
Fájdalom kúszik a torkomba, mint mártír nyomom el magamban,
Öntudatlanul zuhanok.
Vigyázz föld!
Hófehér kövön tűzvörös folt csillan, s én fakasztom.
Belőlem tör, mint érzelmek vad hulláma,
Túl mindenen, túl a jövőn, az álmokon.
Csak vesztett, sebzett nyíl suhan mélyebbre, talán eret vág,
S mint szárnyaktól fosztott angyal zuhan lefelé, földet ér a márványon,
Bekeríti a magány, s csak fullad.
Újabb szilánk csillan, a mocskos föld vértől lesz tisztább,
Elönt a vágy, hogy alkossak egy új csodát.
Mert megismételhetetlen minden, mi egyszer emlékké válik,
S semmi sem lesz ugyan olyan.
Csak teszem a dolgom, mert ez hajt, mint hőst a vad harc,
Pengéért nyúlok, tenyerembe simul.
Nem fáj.
Sebzett kezem a fehér kőhöz ér,
Vörös fájdalomból újat alkotok, hogy jobb legyen.
Lelkem szilánkjait felkapom, hogy újat építsek,
Mintha semmi se lett volna.
Csak egy könnycsepp fut lefelé, az utolsó.
Ujjaimmal alakítom, míg végül mosoly fut arcomon,
Egy szárnyaitól fosztott angyal válik ki a véres jelekből,
A hófehér márványpadlón...
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬ஜ۩۞۩ஜ▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése