...és akkor csak jött minden

Helószia.

Hogy hol is kezdhetném ezt a hosszú mesét, nem igazán tudom. Talán se eleje se vége nincs, de megtörtént... és le akarom írni, hogy mindig fel tudjam idézni, ha újra elszállna a fejem.

Történetünk kezdetén el kell mondanom, hogy egy őrült nyárra vágytam. Egy olyanra, amit nem felejtek el soha. Hogy minden vágyamat meg tudjam élni, és boldog legyek. Na ezt akartam. Őrült lenni. De nem minden értelemben.

Az utóbbi időben megint megváltoztam, és talán akartam is, de nagyobb részt azért, mert meg akartam felelni. Megfelelni azoknak az elvárásoknak, amik másokat 'jófejekké' tesznek. És igen megint a piánál tartunk. Pedig én nem akartam ezt. Legalábbis nem most... nem vártam, és pofán vágott. De ezt már egyszer leírtam ide. Csakhogy azóta történt egy s más...

Kedden Vivi végre elhívott minket, Encit , Rékát és engem a Túl A Maszat Hegyen - című darabjának a bemutatójára, és mi persze elmentünk. Nagyon jó volt, és még mindig úgy gondolom, hogy a Színművészeti nagyot fog veszíteni, ha Vivit nem veszik fel, de úgyis felveszik. Szóval ott megismerkedtem egy csomó mindenkivel. Vivinek azzal a társaságával, akik a másik életét jelentik, és jó volt. Mármint jó volt megismerni a másik oldalt is.

Aztán mikor 11-kor már indultunk volna haza, akkor kérdezte, hogy nincs e kedvünk elmenni az afterpartyra, meghívnak egy italra, megismerkedünk, aztán hazakísérnek. És menni akartam. Nemcsak azért, mert még mindig bennem volt az a megjegyzés, hogy 'sznob' vagyok, hanem tényleg szerettem volna egyszer eljutni társasággal valahová éjszaka, hogy jól érezzem magam. Szóval mentem. Anyát is felhívtam meg minden, bár talán közel sem azt mondtam, ami valójában történt, elengedett. Réka is jött, és valahogy Enci is odakeveredett hozzánk. Szóval elindultunk, tudod az a nagy társaság, nevetés, ordibálás, hülyéskedés meg minden ami belefér. És meg sem álltunk a Bíborosig.

Na hát odaérve kicsit... hát meglepődtem, nem is tudom. Nem igazán. Inkább visszahőköltem, hogy húú, ez most komoly. De gyorsan elhessegettem a fejemből, és tovább mentem. És akkor Enci eltűnt. Hazament. Ez lehetett volna egy rossz előjel, vagy nem is tudom, de akkor, abban a pillanatban csak menni akartam, és mindenről megfeledkezni.

Felmentünk egy üres terembe, ahol megállított egy biztonsági őr. Mindenkivel elővetette a személyijét, de mi persze nem tettük. Ott álltunk hárman, hogy hát nálunk nincs itt, és csak mondogattuk, hogy elmúltunk 18. Elmúltunk...

Aztán végül maradhattunk. Mindenki rendelt magának amit akart, de én mint a legtöbben tették, egy bizonyos macifröccsöt ittam, amiről azt gondoltam, hogy valami kis pohár izé lehet, biztos nem túl ütős. Aztán mikor kihoztak egy korsó málnaszörpöt borral, és rájöttem, hogy tökéhes vagyok, mert délben ettem utoljára, eléggé az arcomra fagyott a mosoly. Sebaj, elkezdtem kortyolgatni, aztán amikor megittam a negyedét, és kezdtem furán látni, már a hangulatom is egészen jó lett, sőt igazából nem nagyon foglalkoztam a dolgokkal. Magamnál voltam, nem arról van szó, csak kicsit feloldódtam. És jól esett na. ennyi.

Miután megittuk a felét csak azt tudom, hogy Vivivel kicsit jártunk egyet a helynek a területén odabent. De azt biztosan tudom, hogy kicsit hullámzott minden. Szurkoltam, hogy ne legyek rosszul. Nem volt kedvem hányni. Nagyon nem.

Aztán visszaérve Vivivel versenyben lenyomtuk még azt a fél korsót, és onnantól azt hiszem már csak kockákra emlékszem az egészből.

Hogy miért tettem ezt, és hogy mi a franc ütött belém, azt nem tudom. Aznap éjszaka még nagyon sok minden történt, de a lényeg, hogy hajnali kettőkor futottunk haza Rékával és Vivivel hárman a töksötét főúton, ahol követtek minket, fütyültek nekünk, és odaszólogattak. A számban volt két rágó, de az agyam eléggé ködös, és mérges voltam. Nagyon mérges.

És itt most az a kérdés, hogy kire vagy mire. Igen, pontosan emlékszem, hogy Vivi vagy háromszor megkérdezte, hogy:- Nagyon haragszol? - de nem válaszoltam. Direkt. Mert nem akartam kiborulni. Mert azon az estén még sokkal több minden is történt, mint amit én most ide leírtam. És igen, szándékosan nem írtam tovább, és nem is fogom. Akkor csak jött minden, és akkor, amikor történtek a dolgok, még jó bulinak tűnt. De aztán, amikor már követtek minket, és nem, nem voltak túl józanok, meg nem éppen voltunk egy súlycsoport, akkor már nem volt olyan buli. Meg amikor hazaérve anya szinte megölt, és majdnem kirakott. Az már egyáltalán nem volt buli.

Szinte egész éjszaka csak gondolkodtam. Olyan volt, mintha egy körhintában ültem volna. Minden forgott, pedig csak feküdtem a hátamon, és a plafont bámultam. Felvillant néhány kép, hogy miket is műveltünk mi, de nem akartam rajta elkalandozni, mert sírás lett volna a vége. Szóval csak lehunytam a szemem, és vártam. Vártam, hogy felébredjek, mert a dolgok az este vége felé rémálommá váltak.

De nem ébredtem fel. És a baj még csak ott kezdődik, hogy elaludni se tudtam. Pörgött az agyam, és minden egyre élesebben rajzolódott ki előttem, ahogy kezdtem kijózanodni. És egyre jobban elszörnyülködtem, hogy mégis mi a jóbüdös fenét műveltünk mi?...

Igazából még most se értem. Bár talán nem is baj. Ha érteném rosszabb lenne. Mert csalódtam. És nem csak Viviben, mert rá kellett jönnöm, hogy ez már egyáltalán nem játék és álomvilág és könyvek amik ott folynak, hanem magamban is. Amiért hagytam így elfajulni a dolgokat. Szinte az italokba menekültem. Merthogy én nem vagyok sznob. Komolyan nevetnem kell.

Most tudod mit? Bárcsak sznob lennék.

És ezek durva szavak, és még leírni is fáj őket. De igen, ennél jobban fáj még ott belül. Szeretnék ordítani, vagy kibeszélni magamból, de egyszerűen nem tudom.

Tudjátok mit? Nem érdekel. Nem fogok mindent túlgondolni, meg nem fogom túlreagálni a dolgokat. Egyszerűen csak leszek. De ha valamire egyszer azt mondom, hogy nem kell, akkor nem kell. És egy ideig ital nem kell... Egy jó ideig.

Nekem senki se mondja, hogy ebben a korban ez normális. Az nem normális, ha szanaszét vagyok lelkileg.

Vagy ha igen, akkor én nem akarok normális lenni. Csak haljak meg.

Tessék megfeleltem. Ugyanolyan szar ember lettem, mint az összes többi velem egy korú. Nem vagyok más. Csak egy a sok közül.... Ami nem akartam soha... 

Mindezt miért? Mert Neki akartam jó lenni... Szardolog a szerelem. Ne legyél az.

És a történetünk itt ér véget. Mi az? Happy Endre vártál?

Neszenekedegypofon.