Már megint olyan egyedül érzem magam... Egyáltalán nem olyan ez a szünet, mint amilyenre szerettem volna... Talán süt a nap, talán meleg van, de senki sincs akihez odamehetnék, hogy elmenjünk fagyizni, vagy jól érezzem magam. És tudjátok mi a legborzasztóbb? Hogy ha lenne se tehetném meg... És ez most jelenleg kiborít.
Tudom, tegnap a 'Srácról Írtam Aki Már Nem Érdekel Egy Cseppet Sem', de sokkal rosszabb dolgok is történnek itt mint a szerelmi életem. Csak nem tudom megbeszélni senkivel. Ez gáz.
Szombaton volt a Múzeumok Éjszakája, és olyan szívesen elmentem volna csak úgy barangolni a városban mondjuk Vivivel, vagy Rékával, de egyrészt egyikőjük sem ért rá, másrészt... hát ha ráértek volna se tudtam volna kitenni a lábam itthonról. Anya ugyanis 38 fokos lázzal esett haza a munkahelyéről. Én pedig, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag, szinte az egész múlt hetemet a mamámnál töltöttem, mivel senki sem ért rá. Tehát akkor is ott voltam, segítettem főzni, átvittem a kutyát, bevásároltam, amit kellett, aztán anya hív, hogy nem jön oda, mert nagyon rosszul van. Szóval hazajöttem, hoztam neki kaját, aztán itthon voltam. Megint hívni akartam Vivit, de nem ért rá... Ami így visszagondolva szinte az ég ajándéka, mert estére anya olyan rosszul lett, hogy azt hittem meghal..........
Olyan szinten rázta a hideg, és verte a víz, mintha epilepsziás rohama lenne, vagy én nem tudom. Ellilult a szája, és akárhány takarót kotortam neki elő, egyszerűen reszketett, mint a nyárfalevél.
Annyira megijedtem!! Istenem annyira! És tökegyedül voltam... Senki sem segített!!
Pisti még dolgozott, mamámék nem voltak otthon... Szóval egyszerűen azt se tudtam mit tegyek. Úgy féltem, hogy el sem tudom mondani. És bár anyának negyven fokon felüli láza volt, folyamatosan mondta mit csináljak, vizes ruháztam, hoztam a teákat, tömkelegével kerestem a gyógyszereket, aztán annyira rosszul lett, hogy hányt is... Vagy hússzor elmondtam, hogy én hívom az ügyeletet, de azt mondta ne, mert el fog múlni... Aztán a végén, hogy levigyem a lázát elcipeltem a fürdőbe, és hidegzuhanyt is kapott... Aztán azt modnta jobban van... Megmértem a lázát, és 39,5 volt... Felhívtam mamámékat, akik átjöttek, felhívtuk az ügyeletet, aztán betoppant Pisti is, már a bőgés szélén álltam, hogy mindenki csak akkor van itt, amikor már mindenen túl vagyok... De nem is az volt a rossz, hogy esetleg fizikailag nem bírtam volna el, vagy nem tudtam volna kivinni a mosdóba, bár ez is nehéz volt, hanem az, hogy egyszerűen látni a saját anyukádat, ahogy szenved, és egyszerűen tényleg majd' meghal, és hogy nem tudsz segíteni... Komolyan, olyan rosszul voltam... Csak menekültem volna, de nem volt itt senki....
Aztán Pisti bevitte anyát az ügyeletre, én is velük mentem... Vagy ezren voltak a városban, mindenki a múzeumok éjszakáján, és mindenki jól érezte magát, amíg én körülbelül a poklon mentem keresztül... Éjfélkor, amikor végre kocsiba ültünk, hogy hazainduljunk, már majdnem összeestem a fáradtságtól.
Anya valami elég durva vírust kapott el, ami tüdőgyulladást is okozhatott volna, de szerencsére nem ment rá a tüdejére. Gyógyszereket kapott, meg minden, és most már elvileg jól van. Most mindent ketten csinálunk Pistivel. És igen, nehéz.
Ma van anya szülinapja, és sütöttem neki tortát. Aztán holnap osztálykirándulás, de azt se tudom el merjek e menni, és itthon hagyni egyedül. Ha megint rátör ez a lázroham, még csak fel se tud hívni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése