De kösz, nem kell.
Azért, mert nem érzem, hogy megtörtént volna. Hajnali ötkor keltem, megmostam az arcom, és nem ébredtem fel, az arcomra kentem egy tonna alapozót, hogy eltüntessem az éjszaka karikáit, de ugyanolyan szerencsétlenül bénán éreztem magam. Felvettem az ünneplőm, és összefogtam a hajam. De még mindig csak egy átlagos szombat volt. A kutyám az ágyamban szuszogott, Anya és Pisti aludtak, én pedig bámultam a napfelkeltét.
Csakhogy felhők takarták az eget.
Igen, be volt borulva. A ballagásomon... Mindegy. Aztán összeszedtem magam, és elindultam a fodrászhoz, a magassarkúmban alig tudtam megtenni egy métert anélkül, hogy ne bicsaklott volna ki a bokám... Láttam, ahogy Vivi is megy az anyukájával előttem a fodrászhoz, de nem szóltam nekik. Az utcák viszonylag kihaltak voltak, nem mondom, hogy ez jó volt, de azt sem, hogy rossz. Egyszerűen olyan megnyugtató inkább. Vagy siralmas, ha az időt is figyelembe vesszük.
Amint beültem a székbe, elkezdtünk beszélgetni, elmeséltem neki a búcsúórai szenvedéseket, és hogy aztán én sírtam szinte először... És hogy mennyire fájt, pedig nem erre számítottam, és hogy mennyire megőrültünk a bolondballagáson, és persze, hogy mennyire nem fogom fel, hogy pár óra múlva már nem leszek általános sulis. Egyszóval csak úgy mondtam, mondtam, ő néha nevetett, kérdezgetett, szeretek ott lenni. Viki mindig jó fej, és igazából kibeszélem neki az összes bajom, ő meg végighallgat. Többet kéne odajárnom. Többet segít, mint az a Támopos pszichológus segített, már nem azért... o.o Aztán hirtelen csak megállt, és az ablak felé nézve annyit mondott, hogy: 'Basszus.'
Odanézek, és mit látok?
Zuhog az eső.
Mondjuk nem is én lennék, meg a sorsom, ha nem esett volna. Akárhányszor fodrászhoz megyek leszakad az ég. Ez már csak így van. Csakhogy még esernyőt sem vittem magammal...
Szóval szitkozódtunk egymásnak egy ideig, mire egyszer csak beesik anya az ajtón, kezében az esernyőmmel. Neki már rég a virgosnál kellett volna lennie. Ledobta, és aztán megvárt. Már végül is mindegy volt.
Anya félútig elkísért visszafelé, aztán én még betopogtam egy szál esernyővel a suliba. Odamentem Encihez, Nikihez, Vivihez, mindenkihez, sorra öleltem őket, mindannyian annyira szépek voltak! Olyan büszke voltam. Mindenkire, mindenre, úgy arra, hogy az osztálytársaim lehettek.
Aztán felmentünk, a suli ugye már fel volt díszítve, de még mindig nem volt meg az a 'hú ballagok' hangulatom. Odafent a hetedikesek átadták a termet, és bementünk.
Most szépítsem? Nem fogom.
Csalódtam.
Mármint... Persze, szép volt, alapjában minden kritériumnak megfelelt, aminek meg kellett, de... Valahogy mégis üres. Kivitték a padokat, és a székeket félkörbe rakták, talán azok is hiányoztak, nem tudom. De csak fenyő volt, meg szegfű. Vagy ilyen apróbb mezei virág itt ott, ilyen nagyon pici. De semmi más. Hogy is mondjam, a terem egyhangú volt.
Mi tavaly annyira kitettünk magunkért. Pontosan azért, hogy aztán majd ezt kapjuk mi is vissza. És... Hát nem azt kaptuk. Mindegy.
Felvettük a tarisznyát, megtartották az utolsó osztályfőnöki órát, amin kaptunk egy papírt, és Andi néni mindenkiről egyesével elmondta, hogy mit gondol, és hogy mit kell még megtanulnia, és mit becsül benne.
Én azt kaptam nagyjából, hogy : 'ne legyél szürke egér!' ... Olyan vidám természetű, nagyon jó humorú, kedves, vidám, sugárzó lány vagyok. Az utóbbi időben talán már jobban kinyíltam, de nemrég nagyon beszürkültem, és mindig könnyebb meghúzódni a háttérben, mint kiállni a személyiségünkért. Erre kell, hogy törekedjek, mert nekem ezt érdemes megmutatnom.
Szóval ennyi.
Én azt hittem, még akkor is sírni fogok, amikor utoljára ülünk bent a teremben a 'padokban', és utoljára látok ott mindenkit. És a tudat miatt. De nem. Semmi ilyen nem volt. Mondanám, hogy ebben is csalódtam, de igazából csak nem hatódtam meg. Nem éreztem, hogy vége. Mintha nem lenne ez az egész rendesen lezárva.
Aztán megkaptuk a csokrokat, sokat fotóztak, sokat bénáztam, de ez velem jár : D Aztán beálltunk kettesével, az én párom, Endi is egész emberien viselkedett, kivéve egy két pillanatot, de akkor pofonvágtam a csokrommal : ) Najó nem.
Odabent a tornateremben én meg Endi ültünk az első széken, tehát mindenki pontosan látott minden rossz mozdulatot, amit tettem.
Elmondtam a beszédet, amit megírtam. Elvileg Niki és Gergő végigdumálták az egészet, voltak akik kimentek közben, de tudjátok mit? Még ez sem fáj. Úgy gondolom, hogy ha a családomat meghatotta, és azért voltak akik odafigyeltek, akkor már megérte. Én szívvel írtam, a lelkemből mondtam el, és ha ezt valaki ennyire nem értékeli, akkor sajnálom. Ráadásul elvileg a barátaim. Mindegy.
Utána megkaptuk a lufikat, nekem természetesen Edem adta oda... Kimentünk az udvarra, és elindult a Halász Judit - Mindannyian mások vagyunk, ami véleményem szerint egyáltalán nem illett oda, és jelzem : Egy árva lélek sem sírt, amikor az akadozó lemez ugrálgatva véget ért, és hat másodperccel a zene vége után Andi néni elordította magát, hogy : ENGEDJÜK!
Oké, elszálltak, oké, az megható volt, és amikor Enci könnyes szemmel a szemembe nézett, én is megkönnyeztem, de nem sírtam. És ez... Hiányzott. A búcsúóra jobban meghatott, mint a saját ballagásom. És ez azért nem túl jó.
Aztán ölelkeztünk, búcsúzkodtunk, Vivivel amikor épp beszéltünk valamiről, odalépett Edem, megölelte Vivit, aztán 'észrevétlenül, mintha csak akkor jutott volna az eszébe' megölelt már engem is.... És tudjátok mit?
Egy sárga cetlin a kezünkbe csúsztatta a telefonszámát, hogy ' ha bármi van, akármi, bármikor, akkor hívjuk fel. De tényleg!' ... Oké. Kösz Edem.
Aztán Zsófiéket is megöleltem, de tablót még mindig nem adtam. És igen, direkt. Zsófi még mindig nem jött oda hozzám, és addig nem is fog kapni, amíg oda nem jön. Ha arra nem képes, hogy köszönjön, én nem fogok a lábai előtt térdelni, hogy 'istenem, fogadd el tőlem ezt a tablót bocsánatkérésem ajándékául...' Naná.... -.-
Végül még beszélgettünk, aztán Vivivel felmentünk az emeletre a cuccunkért. Felfelé megöleltem Endit, Gergőtől is elbúcsúztam, Lillát is megöleltem, aki jövőre szegény tökegyedül marad : / De csak most jött az érdekes rész.
Jövünk lefelé, Vivi mondta, hogy a gyülekezőnél a teremben hagyta a táskáját, várjam meg, bemegy érte. Mondom oké.
Jövünk lefelé a lépcsőn, meglátom, hogy ott áll a bejárati ajtó mellett. Tökéletesen, A Hajjal, de nem vett észre. Vivivel leértünk a lépcső legalsó fokára, mire ő a terem felé vette az irányt, és abban a pillanatban:
A Fiú meglátott, egymás szemébe néztünk, hatalmasat mosolygott, de olyat, hogy még a fogai is kilátszottak, vagy nemistudom... Aztán... Fhúú inenntől elég homályos a dolog, mert általában ami vele kapcsolatban történik, az rendszerint kiesik az emlékezetemből, de azthiszem... Közelebb lépett, mintha várná, hogy odamenjek, én meg... Nemtudom. Kikapcsolt az agyam, fogtam odamentem hozzá, én megölelni akartam, erre ő a következő pillanatban megpuszilta az arcom. Szóval puszit adtunk egymásnak. És éreztem az illatát, és nagyon közel voltam hozzá, és valószínűleg, ha pár másodpercnél tovább maradtam volna a közelében elájultam volna, és Vivi szerint pipacs piros fejjel ( mint régen, vagy annál jobban ) kivonultam hozzá a terembe.
Aznap még csak nem is köszöntünk egymásnak. Nem is néztünk egymás szemébe. Nem is találkoztunk. SEMMI. És hopp, mintha az égből küldték volna ott állt, és megpuszilt... Én ... Én nem tudom mit mondjak... Az, hogy testen kívüli élményem volt, az azt hiszem még enyhe kifejezés...
Utána a családdal volt valami kajálás, elsütöttünk néhány poént, papám kicsit többet ivott a kelleténél, és olyan mondatok lettek a végére, mint: A lóca : Ülő alkalmatosság, olyan mint a hokedli, csak hosszabb.
Vagy oroszul akarta mondani, hogy átadni és valami ilyesmit mondott, hogy : Átadnu.
Vagy, hát a vendégeink se voltak valami józanok, pl: A férfi elveszi a felesége kezéből a poharat, beleiszik. - Fúj.. Ez valami borzalmas... Mi ez? - Mire a felesége csak annyit válaszol: Víz.
Tehát azért... Nem is tudom. Érdekes volt. Na de nekem mi járt a fejemben minden szabad pillanatomban? : )
Igen.
A Puszi.
Ugyanis azt hittem, hogy már semmi nem lesz. Azt hittem.... SEMMIT SEM HITTEM. Még csak remélni sem mertem. És igen, talán ballagás volt. De a fiúk mióta puszilnak meg ballagáson olyan lányokat, akivel nem barátok? Vagy ő a barátjának tart? Vagy ez egy burkolt jel volt arra, hogy akarok valamit, csak jó lenne, ha te kezdeményeznél? Vagy egyszerűen csak udvarias? Mert... Hogy is mondjam... Ez nem búcsúbuszi volt. Nem sohatöbbénemlátjukegymást puszi. Mert mindketten egy suliba fogunk járni. És évfolyamtársak leszünk...
Szóval az van a fejemben, hogy ha mondjuk egy egy évvel korábban történik, akkor azt gondolnám, hogy istenem, már valami van köztünk. És tegnap is ezt éreztem. Viszont, amikor ma reggel felkeltem, csak egyre több kérdés kavarog a fejemben.
Jelenleg itt ülök a gép előtt, 22:39 perc van... És anyáék bulizni vannak, és reggel jönnek haza. Vivi itt alszik, de még nem ért ide... Szóval ennyi. Megint egyedül vagyok a gondolataimmal, és a naplómmal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése