Hirtelen minden ami biztonságot és erőt adott, bizonytalanná és fájóvá vált, mondhatni újra probléma lett az életemben. Minden, amiről azt hittem rendben van, egyszerűen felborult. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Mintha azt mondták volna, "ha nem zuhansz, majd mi lökünk".Hát löktek. És löknek még most is.
Tényleg abban a hitben voltam, hogy jó úton haladok az önmegvalósítás felé, az életem a helyes mederben folyik, hogy "a világomban minden rendben van". És így is volt, és még mindig szentül hinni akarom, hogy így is van, csak még nem tárult fel előttem minden. Csak egyszerűen nehéz.
Kuszának tűnhetnek most a soraim, de ez csak azért van, mert belül örült kavargás folyik, rendrakás és megértés, épülés. Az érdekesség a dologban, hogy ezeket a "balszerencséket" egyáltalán nem fájdalmas csapásként élem meg. Sőt, groteszk módon kíváncsi vagyok. Nézem és figyelem mi zajlik körülöttem. Figyelem az érzéseket, amiket ezidáig még sosem váltott ki belőlem igazán semmi (féltékenység, megbocsátás, önuralom...).
Hazafelé tartva a szünet egyik napján este azon gondolkoztam, hogy vajon melyik pillanatban kezdenek el világítani a fák, és nő a villanyoszlopokon levél és virág. Hogy mikor nő majd beton a fű közt, hogy mikor fog összeforrni a föld, amikor reng. Kérdések vannak bennem, úgy érzem attól a pillanattól kezdve, hogy megittam az első korty édes pezsgőm szilveszterkor, valami erő megfogott és azt mondta: most pedig próbáld ki mindazt, amiről azt hiszed, hogy tudod.
Úgy érzem taszigálnak jobbra-balra, lökdösnek és nyomakodnak, próbálnak lentebb s lentebb taszajtani, hogy még ezt is, meg azt is éld át, de én meg csak állok, kifolyik az idő a kezeim közül, mosollyal az arcomon szemlélődök és élvezem, hogy változom.
Hogy tea szerelmes vagyok, hogy hógömb fanatizmusom van, hogy fotózok és hogy én én vagyok. Szóval csak taszigáljanak. Van még mit tanulnom, de amitől igazán önmagam vagyok, azt már nem vehetik el tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése