vörös,sárga, zöld és kék

Így, egy hét kihagyás után valamilyen oknál fogva kivételesen stresszes volt visszatérnem a suliba. Bizonytalanság kerített hatalmába, méghozzá nem csak azzal kapcsolatban, hogy meggyógyultam e, vagy hogy képes leszek e újra szakítani a reggeli nagy szerelmi érzelmeimmel a puha, meleg ágy iránt, mindinkább hogy mi a fene lesz suliban, mindent bepótoltam e, ha nem akkor hogy fogják majd kezelni, és leginkább azért, hogy nem fogom e úgy érezni magam mint egy szabad préda a mezőn, egy kiszolgáltatott őz akit bármelyik pillanatban lelőhetnek az egyik távoli bokorból vagy fa mögül. A múlt év vagy az elmúlt időszak egyszerűen elviselhetetlen érzéssé növesztette bennem a bizonytalanságot, egyszerűen meg tudok őrülni, meg tud fojtani az érzés, hogy nem tudom mi a kimenetele a dolgoknak, vagy hogy fogalmam sincs mire számítsak.
Mindez valahogy ellentmond a mostani elveimmel, miszerint bízok magamban -sőt, leginkább csak magamban- és nem történhet semmi baj, hiszen én mindig ott vagyok magam mellett (kicsi skizofréniát vélhet felfedezni a kedves olvasó, de nyugalom, semmi ilyesmiről nincsen szó, mindössze összeszedtem magam és próbálok a belső hangomra figyelni.. Na jó, ebbe nem bonyolódnék bele jobban, mert ha nem átvitt értelemben olvasom az előbbi pár sort valóban skizofrén lehetek. De nem vagyok.), az aki lettem és amit átéltem a részem lett, senki sem veheti el tőlem és a legnehezebb vagy legkilátástalanabb helyzetekből is épülök egy kicsit. A gond valószínűleg ott van, hogy a bizonytalanság sodort el odáig, hogy mindezt kiépítettem magamban, amitől eddig féltem ugyan legyőztem, de hát ember vagyok, valamitől mindig félnem kell, számomra most ez az eredendő rossz.
Szóval megint szembe találtam magam ősellenségemmel, és felettébb nyugtalanít a tudat, hogy bár próbáltam, még mindig nem tudtam szembeszállni az érzéssel. A legrémisztőbb, hogy az egyik percben még fojtogat, a másikban pedig már el is tűnt. Mint valami rossz szellem.
A hét utolsó napján, ahogy szokás, a család mamáméknál gyűlt össze, együtt ebédeltünk, és rendszerint eközben vetődnek fel azok a gondolatok amik épp kibökik a másik szemét, vagy esetleg bántó lehet a másikra nézve, netalán a nevelési célzatú kioktatások, amiket most nem nagyítok fel, tényleg a kioktatás fogalmába sorolhatnám csak őket. A helyzet természetesen nem újkeletű, tizenhét éves fejjel már össze tudtam a fejemben rakni a vádaskodások és a múltbeli neheztelések elhintett puzzle darabkáit, és biztosan állíthatom, hogy a probléma még az én születésem előtt kezdődött és egyfajta családi hagyománnyá nőtte ki magát mostanra. Az anyukám és a papám közti viszály kiskoromban még csak kettőjük között éleződött ki, de mostanra sajnos valahogy minden ebédnél, mint egy sorsoláson, máson csattan az ostor és mindenki elmondja a nehezteléseit a "szerencsés nyertesnek", de persze mindössze okítás és nevelés, jobb belátás reményében.
Most vasárnap egyébként is nyugtalan voltam, sehol sem találtam a helyem, ezzel egyenesen arányos, hogy mindenkinek útban is voltam. Paprikás hangulatban érkeztem mamiékhoz, és azt hiszem ezzel is váltottam ki azt, hogy papám nekem ossza az akkori heti lapot. Természetesen akkor nem tudtam olyan türelemmel és megértéssel kezelni, mint ahogy eddig (mentségemre szóljon erősen próbálkoztam, de az a fránya bizonytalanság a holnap miatt...), de aztán elszakadt a cérna.
Már elfogadtam, hogy a családban egyke lányként mindenért meg kell küzdenem, nem is mondom, így könnyebb megerősödni a döntésemben. Mikor még el sem döntök valamit csak valami kósza gondolatfoszlány felrémlik előttem, ami elkezd érdekelni és felvetem, és ők azonnal meg akarnak győzni arról, hogy ez őrültség, hirtelen azonnal sziklaszilárd elhatározássá változik bennem, és onnantól igazán akarom.
Miután egyedül ültem az panelház ötödik emeleti erkélyén és a málladozó vakolatot figyeltem, csak azon tudott járni az eszem, hogy abban a pillanatban olyan jó lett volna még egy kicsit annak a kisgyereknek lenni, aki ott lakott a szemben lévő épületben, délután a barátnőjével sétálgatott és arról beszélgetett, hogy őbelé sosem lesz senki szerelmes, vagy kutyát sétáltatott és közben azon gondolkozott hogyan lehetne a fejébe verni annak a kis majomnak, hogy az ül, az nem a fekszik. Vagy akár előrébb is mentem volna az időben, mondjuk amikor már egyetemre járok, függetlenebb vagyok és végre eldőlt mit csinálok, hol és remélhetőleg még szeretem is. Vagy ha nem is ennyire előre, de lennék egy év múlva, amikor már kicsit jobban orientálódhatok afelé, ami igazán érdekel, nem úgy mint most, mikor a körszeletek meg a körcikkek és a tételek útvesztőjében keringek, de már kezdem feladni a reményt is, hogy kijutok ebből.
Mindenhol akartam lenni, csak akkor és ott nem. Nem történt semmi rossz, vagy különleges, csak hirtelen elegem lett abból az ingoványból és ismétlődő ciklusokból amikben járok. Hirtelen új utakra szerettem volna lépni, ahol még sosem láttam. Előreszaladni az ösvényen hogy meglássam mi lesz, hogy megéri e mindezt csinálnom.
De az idő csak állt, én meg nézegettem a kék eget, az apró repülőt, ahogy átfúrja magát a tejszínhab felhőkön, és a szemben lévő dombon a színes képet -vörös, sárga és zöld- és abban a pillanatban már nem akartam semmit, csak lenni, nem kívántam hogy más időben legyek vagy más helyen, más állapotban, csak ott akartam maradni egyedül, nézni a kéket és a színeket, lenni és inni a látványt, mert a most most van, aztán lehet egyszer pont oda szeretnék majd visszatérni.