Néhány pillanatban elveszek magamban. Valamikor régen magamra találtam, magabiztosan vallottam, hogy tudom mit akarok. Céljaim voltak és álmok, amik ha nem is válnak valóra, de küzdeni is jó érzés értük. Tele voltam érzelmekkel és olyan pillanatokkal, amik valóban boldogságot ébresztettek bennem, nem csak bemeséltem magamnak, hogy ez jó. Voltam egy lány, aki hirtelen másképp látta a világot, és büszke volt erre, és biztonságban érezte magát, a jó helyen, a jó időben és mégis a kiszámíthatatlanul izgalmas világot éltem, amitől megérte reggel felébredni.Nincsenek kérdések többé, hogy hová lett az a lány. Az a lány újra változott és újabb befolyások érték, újabb traumákat élt át, újabb örömöket és újabb tapasztalatokat szerzett. Hirtelen valahogy megszűnt mindaz a naivitás, ami eddig behálózta a gondolataim. Megszűnt a hitem az emberek jóindulatáról, a feltétel nélküli bizalom és mindaz az az odaadás, amit úgy éreztem meg kell adnom mindenkinek, mert megérdemlik és mert mindenkinek szüksége van rá. Hittem, hogy nem fognak bántani, hogy valójában mindenki jó, mindenkiben ott van a jó és miért kapnék tőle fájdalmat és csalódást, ha egyszer csak szeretetet adtam?!
Zord a világ. Sokkal zordabb a gyermeteg képzeletnél. Az ember felfalják egymást, és aki az egyik nap megölel a suliban, az másnap a buszon elmegy melletted köszönés nélkül. Aki egyik nap a válladon sír, az a másik nap feléd se néz. És bár igazságtalan, mégis normális.
A terveim a jövőmmel kapcsolatban teljesen összekuszálódtak. Az elhivatottságom, az álmaim, az emlékeim mind olyanok most a szálló füst, gomolyognak szerte szét a testemben és egy idő után elfújja őket a szél. Hogy most mit akarok? Hogy mire vágyom? Mi a célom? Mit gondolok? Őszintén? Fogalmam sincs. Tények vannak bennem. Dolgok, amikben csalódtam és elkönyveltem magamban, hogy többet ne csalódhassak. Kiábrándulás az emberi lelkek pozitív megnyilvánulásából. Száraz tények.
Hogy minden nap fel kell kelnem, lemennem a fürdőbe. Fogat kell mosnom, miközben mormolom magamban az aznapi dolgozatra a monológom, és ki kell sminkelnem magam, mert amúgy "nem vagyok az igazi". Aztán rohannom kell a buszhoz, de előtte bajlódnom a tornacipőm béna fűzőjével, amit azóta át akartam fűzni másképp mióta megvettem, de mindig van jobb dolgom is, majd futni lefelé a beton úton, ahol elcsapott békák tetemét mossa az eső, és illedelmesen köszönni a buszmegállóban azoknak, akiket nem is ismerek. Felmutatni a bérletem a buszon, leülni a megszokott helyemre, beérni, futni a helyihez, bemenni a suliba, elolvasni a reggeli metropolt, majd végigülni hat órát és lélekszakadva rohanni a buszhoz megint.
Ez az élet? Az elcseszett hétköznapok monoton döcögése? Ez? Amiben ember az emberen tapos és gázol át?
Nem tudom már ki vagyok. Változtam és azok a dolgok, amiktől régen önmagam voltam már nem elegek ahhoz, aki most vagyok. Már nem akarok utazgatni, vagy külföldön élni. Nem akarok kint egyetemre járni, de talán még itthon sem főiskolára.
Mi van, ha festeni akarok? Vagy élni egy faházban az erdő közepén, ahol saját magamnak csinálok mindent, távol a társadalom szennyétől? És ha városban akarok élni? Miért kell 17 évesen arról döntenem, hogy egész életemben olyan dolog iránt kötelezzem el magam, amit gyűlölök csinálni? Miért nem fizetik meg azt, ha az ember szereti amit csinál? Miért nem gondolhatok csak magamra, amikor megszökök a suliból hogy vonatozhassak körbe és körbe és csak hallgassam a zakatolást, katt katt és csend aztán katt és katt..Miért kell ilyen korán felnőnünk?... Mindenki ellene van, mindenki túl gyorsnak mondja a mai társadalmat.
És akkor mi van, ha nem mi akarjuk? Mi van ha nincs más választás? Mi van akkor, ha még csak keressük önmagunkat? Ha még nem tudjuk a terveink, hogy kik vagyunk és nekünk mi a fontos? Akkor mi van?
Minden pillanattal egyre rövidebb az élet és bár a felhők felett mindig kék az ég, a túl sok felhőben el lehet tévedni, hogy nem találod meg a felfelé vezető utat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése