lalala

Olyan szép idő van. Kínzás még ez az egy hónap, ami hátra van. Az embernek akkor kell  legjobban teljesítenie, amikor már igazán a végét járja és amúgy is, odakint ezer ágra süt a nap, csiripelnek a madarak és szinte ordít a kék ég a tejszínhabos felhőivel, hogy mozdulj már ki.

Nem bírok megülni a fenekemen. Annyira bennem van a tettvágy, hogy tegyek valamit. Teljesen rákattantam most a videókészítésre. Ha már lenne egy tuti fényképezőm - ami után még mindig annyira vágyódom -, akkor már tényleg nem tudna érdekelni a spanyol vizsga meg ez a bazinagy hajtás ami még rám vár májusban. Talán jobb is, hogy még nem tudtam megszerezni magamnak, legalább valami még visszatart attól, hogy véglegesen szarjak az egészre...

Egy évvel ez előtt már javában csak arra tudtam gondolni (a közelgő spanyol vizsga mellett, persze), hogy London meg Párizs, meg hogy istenem mindjárt itt van, nemsokára Brit földre léphetek és olyan dolgokat láthatok, amiket eddig csak képeken meg a tv-ben maximum. Ahogy onnan annyira vágynak Európába, mi, európaiak annyira szeretnék oda kiszabadulni.

Bárcsak tavaly lenne. Az az izgalom meg várakozás... Ráadásul először voltam egyedül, a családom nélkül külföldön és így is, hét napnál tovább még Magyarország területén sem mentem sehová nélkülük. És még akkor is folyton a telefonon kellett lógni... És akkor meg... teljes szabadság. Nem tudtak hívni állandóan, mert baromi drága volt, és kilenc napig teljesen magamra voltam utalva. Szinte minden nap máshol aludtam, és idegen családnál is laktam, akik nem beszélték az anyanyelvem. Iszonyú fura kajákat ettem, és túlléptem a határaim, amikor egy igen mocskos tranziton aludtam, vagy épp a buszon töltöttem két teljes napot. Nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Mármint, hogy kilépjek a biztonsági zónámból. De megtettem. És nemcsak, hogy büszke voltam magamra, de még rohadtul élveztem is. Életem legnagyobb kalandja volt idáig.

Párizs meg... na igen. Egyből sikerült megismernem a pasikat. Tipikus francia bókokkal fogadtak a Mc Donald's-ban, pedig csak egy sajtburgert kértem. Tényleg elbűvölő. Nem tudok rá más szót. Mindenképp szeretnék még majd visszatérni.

A másik jó pedig az volt, hogy a barátaimmal lehettem. Tényleg annyit nevettünk, meg tényleg csak egymásra számíthattunk. Bármikor újra belevágnék. Hatalmas buli.

És most megint vágyom rá. Jó, persze nem feltétlenül Londonra meg Párizsra, de külföldre szeretnék menni. Kicsit szeretném alkalmazni az angol tudásom, belelógatni a lábam a tengerbe és nem gondolni semmire, minden problémát elengedni a fülem mellett és csak élvezni a napsütést, a tiszta tengeri levegőt, meg a finom homokszemcséket a lábam alatt. Három éve nem voltunk nyaralni a családommal, még a Balatonon sem, pedig úgy vágyom már rá. Elegem van az itthon ülős, semmittevős nyarakból. Utoljára két éve voltam strandon is.

Most volt az érettségi szünet a suliban. Annyira fura belegondolni, hogy három év múlva én fogok ott ülni, én fogok érettségizni. És hogy 20 éves leszek... Arról nem is beszélve, hogy ha nem öt éves képzésre jöttem volna, akkor már csak két évem lenne hátra a gimiből. Annyira gyorsan telik az idő. Az ember csak nyafog, hogy így nem jó az élet, meg úgy rossz minden, és felkapja a fejét, hogy eltelt majdnem a fele a fiatalságából, és ezt már sosem fogja visszakapni.

Nem vágyom nagy dolgokra, nem akarok minden hülyeséget kipróbálni, de azért ebben a pár évben még szeretnék meggondolatlanul cselekedni, hülyeségeket csinálni, amiket megbánok. Szeretnék néhány őrült pillanatot, felelősségérzet nélkül tenni amit akarok... Bár tudom, hogy a felére a lelkiismeretem miatt úgysem lennék képes, talán egyszer ismét túllépem a korlátaim és nevetek egy jót.

Ki tudja mit hoz az élet. De szeretnék addig fiatal lenni, addig lenni gyerek, ameddig csak lehet. Amíg ki nem röhögnek miatta. Sőt... még utána is.