Összezavarodásom oka: a múlt. Óriási hibákat követek el, amikor egyszer-egyszer megfordul a fejemben a gondolat, hogy régen mi volt. Egyszer-egyszer.. még ha csak ennyiszer történt volna. Az utóbbi időben a múltamban éltem azt hiszem. Vagy ha nem is, de azt próbáltam elhozni a jelenbe.
Az a csúf igazság, hogy az idő minden emléket megszépít. Mindegy, hogy a múltban mennyit szenvedtél, amikor egyre idősödsz és egyre nagyobb problémákkal találod szembe magad. Teljesen mindegy, hogy össze voltál törve, vagy boldogtalanabb voltál mint valaha. El fog jönni a pillanat, amikor ha visszagondolsz ezekre az időkre, elfog egy meleg érzés. Mert rájössz, hogy a jelen még annál is nehezebb, és talán még annál is rosszabb és legalább azt a keveset szeretnéd újra a magadénak tudni, ami akkor még a tiéd volt.
Újra azokat az érzéseket akartam, bebújni az ágyamba a régi szobámban, anyuval hülyéskedni, olyan dolgokon aggódni, amik igazából egyáltalán nem súlyosak.
A hiba ott van, hogy akkor sem voltam boldog, mert régen könnyebb volt. És most sem vagyok, mert régen könnyebb volt. Mint már írtam, ragaszkodom a gyermeki dolgaimhoz, régi helyekhez, emberekhez, a régi személyiségükhöz, a régi önmagamhoz, kapcsolataimhoz. Tovább akarok lépni.. de ahhoz lehet nem kéne naplót és blogot írnom.