Nagyon tanulnom kéne.
Kéne.
De most mégis jól esik azt csinálni, mint régen. Helyette blogolni titokban, gondolkozni és emlékezni.
Imádok nosztalgiázni. Amikor pénteken jött hozzám a barátom elkezdtünk beszélgetni az ágyban fekve és szóba került a Spongyabob. Kiderült, hogy ő is rajongó volt, rólam nem is beszélve. Eszembe jutott, hogy egyik karácsonyra anyutól egy DVD-t kaptam, amin csak Spongyabob részek voltak egy órán keresztül. Felmentünk a padlásra, hogy megkeressük, mert költözéskor a legtöbb dolgom oda került. És megtaláltam rengeteg olyat, amikhez emlékek fűznek, amiket el is felejtenék, ha az a tárgy épp nem került volna a kezembe, vagy ha anno nem tettem volna el. Be kell látnom, hogy akármennyire is szomorú részben a múltam, képtelen vagyok elszakadni tőle. Ez tett azzá aki vagyok, és igazából ezért írtam évekig naplót, ezért kezdtem blogot, ezért tettem el az apróságokat. Hogy később meglepődve előhalásszam valahonnan és nagyokat mosolyogjak rajtuk egy forró kakaó mellett, vagy épp egy olyan ember társaságában, aki akkor még ezeket nem élhette meg velem. Látom mennyit változtam, leszűrök rengeteg tapasztalatot és egyre inkább megismerem magam. Így látszik, hogy megyek előre, hogy változom, még ha nem is veszem észre. Nem beszélve arról , hogy milyen furcsa látni, hogy régen mik voltak nekem fontosak.
Szóval felmenve megtaláltam rengeteg CD-t. Nem egy mai darab volt egy sem. Füzeteket, kazettákat, dobozokat, könyveket amikről órákat tudnék mesélni. Hálás vagyok azért, hogy már kisebb koromban is volt annyi eszem, hogy megörökítsem az életem. Sok dolog, ha nem lenne kézzel fogható, már azt hinném meg sem történt.
Sok gyerekkori barátommal egész régen megszakadt valamilyen szinten a kapcsolatom. Ha nem lennének fényképeim, emlékeim, tárgyak amikre pontosan emlékszem, hogy velük készítettem, azt hinném nem is léteztek. Az egész múltam kezd úgy tűnni a fejemben, mint egy álom. A helyek is megváltoztak azóta, mi is megváltoztunk, csak a tárgyak nem.
Valamelyik nap mondták mamámék, hogy megtalálták a szerelmes leveleket, amiket általános iskola első és második osztályában kaptam. Emlékszem mindig, amikor reggel bementem, hogy levegyem a széket az asztalról, -amire takarító néni kért meg minket, hogy könnyebb legyen felmosni- ott volt alatta egy kis levél ( vagy több), rajz vagy írás volt rajta, mindig mosolyogtam és örültem neki. Aztán este hazavittem és megmutattam anyuéknak. Mamámék pedig eltették, hogy majd később is meglegyen. Mennyire jó lenne, ha a fiúknak ez a nyíltsága és merészsége nem veszne el az idők során. Miután megkaptam a levelet, mindig néztem az embert, aki adta. Láttam rajta, hogy nagyon figyel, kicsit zavarban van. Sosem mutogattam ezeket az üzeneteket senkinek, csak otthon. Tudtam, hogy nagy bátorság kell hozzá. Sosem éltem vele vissza és nagyon jól esett. Aztán a levelek megszűntek és jöttek a hazug szavak... De hát mindenki felnő.
Szomorúan be kell látnom, hogy ez az egész elmúlt és véget ért. Már nem vagyok gyerek, és soha többé nem is leszek. Semmi sem lesz ugyanolyan. Csak néhány tárgy marad, amiről az ember emlékszik, hogy igen megtörtént.
Nehéz elhinni, hogy nem ennyi tapasztalattal születtem.