waiting

A fél karomat odaadnám azért, hogy végre szünet legyen. Nem is. Az életemet is odaadnám érte, körülbelül itt tartok most.
Három hete megy a feszített tempó az előrehozott félév miatt, körülbelül úgy szét vagyok esve, mint egy marék rizs az asztalon. Beteg is vagyok, álmos is vagyok, ideges is vagyok, de legfőképp elegem van az egészből.
Biztosan az én hibám, hogy pattanásig vannak feszítve az idegeim és semmit sem úgy veszek fel és reagálok le, ahogy azt valójában szokásom. Ezer éve nem sírtam tankönyv fölött, múlt héten megtörtént, egyszerre háromszor is, aztán elaludtam rajta. Valójában egyáltalán nem akarom ennyire komolyan venni, mert ez csak egy rohadt félévi, ami mindössze az ellenőrzőmbe kerül be, amit úgyis elhagyok jövőre. Nem számít sehova, mindössze értesítés arról, hogy hogy is állok. Mégis majd beleszakadtam, hogy olyan jegyeim legyenek, amilyeneket szeretnék, és nagy részük nem sikerül. Mert amit eddig összekapartam, mostanra olyan fáradt lettem, hogy az utolsó dolgozataimmal lerontom. A legnagyobb hiánycikk jelen pillanatban az életemben az idő, meg vagyok szorongatva, ahogy a kapcsolataim is és egyedül érzem magam, pedig rengetegen vannak körülöttem. Úgy érzem, hogy a problémáimra valójában senki sem kíváncsi, amit értek is, mert mindenkinek meg van a maga baja, de mégis jól esne csak egyszer úgy igazán, teljesen, rohadtul, keményen kibeszélni magamból az összes bajom, hátha megkönnyebbülnék. Nem arról van szó, hogy nem kérdezik meg mi a baj, mert mindenki észreveszi, hogy nem vagyok ugyanolyan. Csak valójában senki sem kíváncsi a válaszra.
Természetesen ez sem panaszblog, úgyhogy nem fogok itt mindent mindenkire rázúdítani. Ezért is nem írtam jó ideje, nem is nagyon tudok miről, csak a kimerültségemről és a szomorúságomról, de ez nem is érdekes.
Most volt mikulás, múlt héten pedig advent első vasárnapja. Aznap jöttem rá, hogy hoppá, már csak négy hét és karácsony, és nem nagyon volt időm, hogy erre rá is hangolódjak. Szóval fogtam magam, és előkotortam a régi díszeket, amiket tavaly tettem ki a szobámba. Égősort, girlandot, füstölőt, gyertyákat. Nem találtam meg a régi adventi koszorúm, valószínűleg elveszett a költözésnél. Szóval négy darab gyertya hirdeti nálam az adventet, de ez elég is.

A karácsonyi hangulatom az megjött, nem arról van szó. De eszembe jutott, hogy tavaly milyen jó volt, amikor V-vel is sétáltam a hóban és beszélgettünk. Amikor a kutyámmal kimentem a havas rétre. A tavalyi általános iskolás mikulás discos osztálytalálkozónk. A szilveszter. És még Geri is. Egészen másképp éreztem magam akkor. És amikor lehullott az igazi első hó, hiányzott az a gyönyörű kép, amikor reggel felkeltem, felültem az ágyamban, megdörzsöltem a szemem, izgatottan dobogott a szívem a függönyön átszűrődő fehér fénytől, és amikor felálltam az ágyamra, és egész testemmel az ablak előtt állva elhúztam a függönyt, és átjárt az a boldogság, ami az elém táruló gyönyörű havas ágak tömkelegét jelentette. A fűzfánk és a havas lámpa, ami bevilágított minden este az ablakomon. Aminek a fényében az ablakomban ülve bámultam a hóesést a sötétben, és az az érzés, ami mind ekkor elragadott.

Őrülten vágyom haza.

Szóval most gyújtok egy újabb gyertyát, megemlékezem az ott eltöltött időkről, talán pityergek kicsit, de csak mert lány vagyok, iszom egy kakaót, már teljesen mindegy, hogy attól álmodok e rosszat vagy sem, összebújok a kiskutyámmal, és várok. Várom az angyalkát, aki hozza a megváltást. Ennyi.