Silence is the best way to let someone know they did you wrong

A halál könnyű, élni annál nehezebb.
Miért ezzel a mondattal kezdtem? Nem is tudom. Talán félek a haláltól? De miért? Hiszen azt mondogatom, hogy nem vagyok boldog. Akkor mégis csak boldoggá tesz valami, mert valamit nem akarok elveszíteni. Vagy valakit.
Erősen próbálom rávenni magam a derűs látásra és a pozitív gondolkodásra. Nehezen megy, nem mondom, hogy nem, de a cél, az a cél, hogy újra az a sugárzó, gyönyörű önmagam legyek ( nem is kívülről, hanem belülről fakadjon ez), aki tavaly voltam, ösztönöz. Azt szeretném ismét, amit régen, hogy az emberek, akik mellettem vannak boldogok legyenek, úgy emlékezzenek rám, mint arra, aki mindig mosolygott.Miért olyan fontos ez számomra? Nem is tudom megmagyarázni. Az élet egy színjáték, ezt hamar megtanulja az ember. Könnyebb a belső fájdalmadat magadban tartani és mosolyogni a világ felé, mint minden embernek elmondani miért is fáj. Ráadásul a bizalom sem egy egyszerű egyirányú folyamat és rá is jöttem, hogy semmi szükség arra, hogy tényleg mindenkit boldoggá tegyek, semmi szükség rá, hogy mindenkivel megosszam az életem. Nincs elég idő, hogy azokkal foglalkozz, akik nem foglalkoznak veled, vagy gyűlölködve tekintenek rád, esetleg irigyek vagy pletykálnak rólad. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyanokra fecséreld, akik nem érdemlik meg, mert igenis vannak, akiknek nem szabad adni magadból, mert kihasználják. Mindazt az időt inkább fordítsd azokra, akik szeretnek, akiket szeretsz és akik fontosak számodra. Már megtanultam, hogy képtelenség mindenkinek megfelelni.
Minden gondolatom a december körül forog. Már alig várom a mikulást, a karácsonyt, a három hetes szünetünket, a havat és a forrócsokikat, az égőket meg a sütiillatot, a Reszkessetek betörők-et a tv-ben, és azt a megmagyarázhatatlan szeretetteljes hangulatot, ami ilyenkor körbevesz.
Képtelen vagyok a sulira koncentrálni mostanában, tényleg minden jár már a fejemben csak az nem. A barátaim, a párom, a szünet, a gólyabál, az ajándékok... Sokkal jobban esik ezeken gondolkozni, mint azon, hogy ezen a héten már megint tíz dolgozatot írunk.
Annyira borzasztó álmom volt előző éjszaka, hogy előjött belőlem az a kislány, aki voltam régen. Anyát hiányoltam magam mellől, akivel beszélgethetek, vagy megsimogat, hogy tudjam minden rendben, vagy bárkit, csak ne érezzem már magam annyira védtelennek, tehetetlennek és magányosnak. Képtelen voltam visszatalálni az álomvilágba, egyszerűen rettegtem, hogy visszatér az a gondolat, amitől úgy kétségbeestem. Órákig forgolódtam, és hiába voltam teljesen tisztában azzal, hogy ez csak álom volt, borzasztóan felzaklatott. Felkapcsolt lámpánál próbáltam elaludni, aztán lekapcsoltam, majd végül fél háromkor elaludtam, de fél óra múlva ismét felébredtem, aztán fél ötkor aludtam el és hatkor keltem. De már alig vártam. Belemenekültem a monoton hétköznapokba, hogy lefoglalja a gondolataim, még ha reggel már teljesen irreálisnak is látszott, hogy a valóságban az megtörténjen, ami álmomban a fejemben. Mégis menekültem valaminek a gondolata elől, mert tudtam, hogy ha eluralkodik bennem, egyszerűen felemészt és a rabja leszek. És akkor még nehezebb lesz visszatalálnom a boldog és kiegyensúlyozott önmagamhoz.